Társadalmunkban nincs veszélyérzet

A Magyar Nemzet szeptember 24-i számában egy hosszabb értékelő cikk jelent meg az általam jó közgazdásznak tartott Turák János tollából a honvédség sanyarú, a politika által nyomorba döntött helyzetéről. Módszertanilag példaértékű, ahogy a tények sajátos csoportosításával, egy csipetnyi politikai ellenzékiség szinte alig észrevehető becsempészésével igyekszik aggodalmát szakmai köntösbe csomagolva, mondanivalójában félreérthetetlen vádiratot megfogalmazni a jelenlegi és a megelőző szocialista kormány ellen.
A cikk hosszan sorolja azokat az eseményeket, amelyek a szerző szerint folyamatosan leépítették, gyengítették és végül szerinte eljelentéktelenítették a Magyar Honvédséget. Szól a személyi állomány indokolatlan leépítéséről, a technikai eszközök és fegyvernemek felszámolásáról. Itt nem is azzal az olcsó érvvel szeretnék élni, hogy ez a folyamat már jóval korábban, gyakorlatilag a rendszerváltással megkezdődött. A kormányonként változó jelszavakkal születő és megkezdett reformfolyamatokból, hangzatos céljaik ellenére, a rendszerváltás első tizenkét évében valóban csak a létszámleépítés valósult meg, amelynek következtében azonos feladatokat, azonos szervezeti struktúrákkal, egyre csökkenő létszámmal kellett hogy végrehajtsanak. Ez pedig 2001 végére a tartalékok teljes feléléséhez, a gazdálkodás tervszerűségének fokozatos fellazulásához vezetett. Így a hadsereg a 2002-es kormányzati ciklus kezdetére egyre gyorsuló ütemben vált finanszírozhatatlanná.
Amikor tehát a szerző a honvédség NATO-beli megítéléséről – meglehetősen egyoldalúan a jelenlegi kormány kárára – értekezik, a tudományosság követelményei szerint legalább egy fél mondatban a fentieket is megemlíthette volna.
Megítélésem szerint illett volna azon körülményekről is ejteni néhány szót, hogy a rendszerváltás óta először 2002-ben, a védelmi felülvizsgálatra keresztelt folyamatban kísérelte meg a tárca új politikai és katonai vezetése áttekinteni a honvédség feladatait, azokat összhangba hozni a szervezeti felépítéssel és főleg a finanszírozási lehetőségekkel. Keserves folyamat volt ez, mivel kiderült, hogy itt nem egyszerűen a feladatok és a szervezetek átrendezéséről, még csak nem is a létszámok további csökkentéséről van szó.
A mélyben igazi strukturális gondok sora tárult fel. A védelmi felülvizsgálatban az elmúlt 15-20 év minden elhalasztott problémája, az előző kormányok szinte minden álmának és rémálmának akkor fel nem vállalt következményei ráömlöttek a tárca vezetésére. A tárca jelenlegi vezetése is a védelmi felülvizsgálat lényegi irányvonalát követi: a feladatok, a haditechnika, a szervezet és a finanszírozhatóság összhangjának folyamatos, állandó újraalkotását. Ezért nem pontosan érthető, hogy ezekből a követelményekből mi az, amit a szerző az új tárcavezetés részéről vállalhatatlannak tart. Az elv és a koncepció tehát lényegét tekintve nem változott, legfeljebb az ország jelenlegi teherbíró képességével kerül folyamatosan összhangba hozásra.
Lehet persze álmodozni jelentős páncélos erőkről, tüzérségről, nagy létszámú reguláris csapatokról. Ez ügyben csak két kérdésre kellene választ adni. Valóban szükség van erre, illetve finanszírozható-e? A két kérdés kapcsán egyrészt látni kell, hogy a magyar társadalom tudatában a rendszerváltást követő években a haza fegyveres védelme háttérbe szorult, és helyét az általános pacifizmus, a hadsereg szükségességének megkérdőjelezése uralta el. Mindezek eredményeként a katonai védelem szükségessége kérdésében a társadalom veszélyérzete szinte a nullára csökkent.
Ehhez járult még annak igen lassú elfogadása, hogy a XXI. század új katonai kihívásai nem a nagy, hagyományos tömeghadseregek összeütközését vetítik előre, így az ezekre való reagálás is megváltozott. Ezért időbe telik, amíg az ország közvéleménye és az annak hullámain szavazatokat gyűjtő politikai erők egy része elfogadja a külföldi missziók, különösen a harci cselekményekkel járó missziók felvállalását. A társadalom fentebb vázolt tudatállapotával van szoros összefüggésben a tárca költségvetésének kérdése, a probléma másik ága.
Az állami költségvetést, benne a Honvédelmi Minisztériumét (HM) is, a parlament szavazza meg. Ez annyit jelent, hogy nem a szakminisztériumok, hanem a népképviselet dönti el azt, hogy melyik állami feladatkör ellátásához mennyi pénzt biztosít. Az egyes állami feladatok költségvetési támogatásának egymáshoz viszonyított aránya tehát – jó közelítéssel – e feladatok társadalmi megítélésének arányát jelzi. Tehát amikor arról értekezünk, hogy sok vagy kevés a honvédség költségvetése, akkor valójában arról van szó, hogy fel- vagy leértékeli a társadalom a katonai erő szerepét az ország biztonságának és szuverenitásának biztosításában. Ez azt jelenti, hogy a tárcáknak juttatott költségvetési összegek arányai döntően a hozzájuk kapcsolódó társadalmi tudattartalmak leképezését jelentik, amelyet az adott tárcavezetés szubjektív törekvései csak elenyésző mértékben képesek befolyásolni. Látni kell, hogy az államháztartás jelenlegi helyzete és az állam előtt álló megoldandó feladatok viszonyrendszerében nem sok lehetőség van a védelemre fordítható források arányainak megváltoztatására. Vagyis az ország jelenlegi gazdasági helyzetében nem tartható fenn (nincs is szükség rá) a szerző által hiányolt tömeghadseregi haditechnikai szisztéma.
Érdemes megvizsgálni azt az állítást is, hogy bármelyik nagyvárosunk potenciálisan védtelen egy agresszor támadása esetén. Ehhez el kell fogadnunk azt, hogy a XXI. században, a NATO katonai szövetségi rendszerében megváltozott a haza katonai védelmének értelmezése. Ma az ország védelme egy erős szövetségi rendszerben valósul meg, amelyben – a kollektív védelem elve alapján – a koalíció erősítésével saját védelmünket is erősítjük. Ma – amikor Magyarország a NATO tagja, illetve az EU Védelmi és Biztonsági Politika aktív alakítója – dőreség azzal riogatni egy politikai napilap olvasótáborát, hogy hadserege alkalmatlan az ország védelmére. Nem kell Szeged népének félnie attól, hogy a honvédség a NATO szövetségi keretein belül – ha kell – nem fogja tudni megvédeni.
Célpontja volt a szerzőnek egy negatív hangulatú bekezdés erejéig a hivatásos haderőre való áttérés. Kétségtelen, hogy a hivatásos haderő kérdését a politika vetette fel, majd az hozta meg a döntést is róla. Azonban a szakmai körökben már több mint egy évtizede téma volt a kényszersorozásból adódó érdektelenség, a sorállomány feladatokhoz való egyre alacsonyabb affinitása és a kiképzési, felkészültségbeli követelmények ellentmondásainak feloldása. Ezeket az ellentmondásokat csak elmélyítették az egyes kormányok valójában csak politikai célokat szolgáló döntései a katonai szolgálati idő csökkentéséről.
Ez oda vezetett, hogy a szolgálati idő hossza 2002–2003-ra elért egy olyan értéket (6 hónap), amely idő alatt az alapfeladatokra sem lehetett felkészíteni a bevonuló fiatalokat. A sorozott állomány behívása katonailag értelmetlenné vált. Ilyen körülmények között a politika csak szintetizálta és megfogalmazta a hadsereg ezzel kapcsolatos tapasztalatait és elvárásait. Mint jeleztem, nem célom a szerző állításainak tételes cáfolata, inkább azokra a folyamatokra igyekeztem összpontosítani, amelyek megvilágítják a szerző által tendenciózusan csoportosított, időben összecsúsztatott több kormányzati cikluson is átívelő tények hátterét. Ezzel azt kívántam bizonyítani, hogy a Magyar Nemzet cikkében leírtaknak van egy másik olvasata is. Ennek lényege pedig az, hogy az elmúlt évek honvédelmi vezetése volt az első, amely mert a politikai rendszerváltást követő időszak alatt felgyülemlett problémák mögé nézni. Volt bátorsága egy feladatalapú leépítéshez. Hozzá mert nyúlni olyan fegyvernemi struktúrákhoz, amelyek egymáshoz való viszonya 40 éve be volt betonozva. Mert mindig újabb és újabb megoldási variációkat keresni azért, hogy az eredeti reformcélokat ne kelljen feladnia.
Megkezdődött a haderő technikai fejlesztése. A csapatokat ellátták könnyű, páncélozott szállító járművekkel. Folyik a híradás korszerűsítése, a gépjárműpark cseréje. Megkezdődött a katonák egyéni felszerelésének korszerűsítése. Ennek eredményeként a missziós szolgálatban lévő magyar katona személyi felszerelése semmivel sem roszszabb, mint holland, dán vagy bármely más európai NATO-beli társáé. Megjelentek a honvédség hadrendjében a speciális képességekkel rendelkező műszaki, vegyi, bakteriológiai alakulatok, gyógyító egységek és laboratóriumok stb.
Tudom, hogy a jelenleginél több technikai fejlesztés is kevés lenne a elmaradás felszámolására. A vágyakat és a realitásokat azonban meg kell különböztetni. Ezt tette a HM, amikor a védelmi felülvizsgálat céljait hozzáigazította az új pénzügyi realitásokhoz.
Turák úr cikke azt sugallja, mintha milliárdos értékek kerülnének – a korábbi haditechnika értékesítésével – kótyavetyére. Értékesítésre azok az eszközök kerülnek, amelyek a haderő létszámának csökkenése miatt feleslegessé váltak. Ezek az eszközök a 60-as évek elaggott konstrukciói, amelyektől a volt VSZ-tagországok mindegyike szabadulni akar. A piac tehát egyértelműen telített. Vásárlói igény olyan háborús övezetben lenne, ahová a szállítást nemzetközi jogszabályok tiltják. Miért baj, ha ettől a tehertől a honvédség meg akar szabadulni?
Befejezésül a mondanivalómat úgy összegezném, hogy a szerző által kritizált honvédelmi politika célja ma sem változott: az ország teherbíró képességével arányos maximális katonai védelem biztosítása egy feladatait ellátni képes, működtethető és finanszírozható hadsereg által. Mindezt azért, hogy egy később beindítható nagyobb ütemű fejlődés lehetőségét megőrizzük.
Meggyőződésem, hogy politikai és katonai szövetségeseinkkel együttműködve hazánk képes ma is megvédeni állampolgárait, falvait és városait.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tanára,
Védelemgazdasági Tanszék