A diktatúrás politika és a szegények jussa

A kommunizmus mint diktatúra és mint pártállam a politikai hatalom (osztály) monopóliumaként létezett. Ahogy a zseniális Orwell írta: mindenki egyenlő volt, de vannak, akik egyenlőbbek (lásd a disznókat). Ezért nem volt csoda, sőt okos emberek már a kommunizmus valósága előtt jóval megállapították, hogy a kommunizmus állítólagos mennyországának mindenféle teljesítménye megrokkant, hiszen a nagy tömegre nézve megszűnt a cselekvési motiváció. Sok értelme az erőfeszítésnek ugyanis nem volt, anélkül is ugyanott lehetett az ember társadalmilag. A szóban hatalmon lévő neve nincs tömegben.
A hamis és történelmileg már bukott, korlátlan szabad piacot jelentő (neo)liberalizmus elvileg éppen a nivelláló, teljesítményellenes szocializmus elleni tiltakozásként jött létre. S aztán a valóságban gyorsan felismerhetően létrehozta az új, nem kevésbé álságos hatalmi csoportmonopóliumokat. Nálunk és a térségben még undorítóbban, mint máshol, a kommunizmus egykori hatalmi hazudozóinak, akik most is szabadságról papolnak, ami lassan ugyanúgy nincs, mint régen, amikor az állítólagos proletárok uralkodtak. A diktatúra uralma és a pénz diktatúrája között nagyon kicsi a különbség, s minthogy mindkét esetben zömmel műveletlen emberek vitték a prímet, sokak számára nincs is különbség. Pedig az, hogy legalábbis egyelőre, az új-régi hazugok (= tolvajok) politikai ellenfeleit ma nem lehet általában bebörtönözni, óriási különbség. S az, hogy a „nép” elvileg bármikor leválthatja lumpen típusú mai urait, az a tény is árkot ás a régi és az új hazug világ között. Mert az persze tagadhatatlan, hogy a verbálisan nagyon különböző lózungok közös erkölcstelenséget, közösen menthetetlen zsiványvilágot jelentenek. A tökéletes eltérő színű materializmust.
A bornírt Kádár és a magamutogatásában utálatos Gyurcsány között vannak nagy különbségek, de a lényeg azonos: ők diktálnak, más eszközökkel, de ugyanazok legitimáló létével, a megtévesztett alsóbb társadalmi csoportok támogatásával. Ennek a mai koalíciónak ugyanaz az értelme és lényege, mint a gátlástalanok egykori nosztalgikus pártállami diktatúrájának. Egyik rendszert sem érdekli az egész közösség jövője, élete, őket csak a pénz, az előnyöket hozó hatalom érdekli. Ameddig lehet, ebből kell hasznot húzni. Hogy mi lesz ebből az önzően felelőtlen vircsaftból? Nos, az ezeket sem régen, sem most nem érdekli-érdekelte.
Ezért nincs, nem lehet gyakorlatilag közös társadalmi-politikai cél – bárhogyan vár erre a köztársasági elnök –, hiszen az a „baloldali” hatalmi és anyagi (csoport)önzés, amely körülbelül száz évvel ezelőtt tört be a magyar politikába, sohasem egyezkedik, hanem mindig diktál. Az 1956 megismétlődésétől tartó Kádár és csapata is legfeljebb alamizsnálkodott, miközben irtotta ellenfeleit s azok gondolatait, kultúráját és hagyományait. S most sincs másként: a megváltónak hirdetett
EU-s pénzeket csak a haverok kapják, a többinek marad a mindent bezárás kurzusa. Régen bezártak (államosítottak) mindent, ami értelmes nemzeti-polgári értéket képviselt, ma már bezárják azt is, ami a proletárok egyenjogúságát biztosíthatná (kórház, vasút, iskola, posta stb.). Ma már ismét szabad „önkéntes alapon” a híd alatt aludni, ami nagy baloldali vívmány!
A félrevezetett nyugdíjasoknak csak most dereng, mi a valóságos helyzet, s néhány szakszervezeti embernek is pislákolni kezd az, ami becsületes emberek (nem a Marosánok és Szakasitsok) számára mindig világos volt: a diktatúrás politika a szegénynek hoz mindig a legkevesebbet. Az öregeknek és betegeknek ma nálunk egyenesen a halált. Elvégre a mostani hatalmi üzlet – bár rendületlenül „baloldali” – legfeljebb nagy ünnepeken ad, ha ad, „ingyen ebédet”. Ilyenképpen az akasztgató, majd kacsingató Kádár tényleg humanista Gyurcsányhoz képest, s nem is hordott magán több száz ezer forintot, valamint nem fontoskodott akár naponta többször. Miközben persze egyiküknek sem volt fogalma az uralt ország és társadalom valós igényeitől, jövőjéről. Nem, hiszen a közös nemzetellenes gyökerek mellett a stílus másodlagos.
Milyen közös célok lehettek a kádárizmus és most, a gyurcsányizmus idején? A Gazdagodjatok! című műsorban a többségnek nem osztanak lapot. S mi van ezenkívül a uralkodó népség számára? A drága propaganda. De e fogyasztóinak szintén nem osztanak lapot, a hiten kívül nem kaphatnak mást. Nem véletlen az tehát, hogy sokan nem érzik a rendszerváltozást, s az értelmetlen politikai radikalizmus is egyre nő. Ahogyan sajnos nő az 1956 utáni kádárizmus legfőbb támasza is, az apátia, a reménytelenség és a közöny. S ezt a lelkiállapotot igyekszik előidézni a kormánypárti cselédsajtó is. A botrányok végtelen sorát, a szinte naponkénti lopást, korrupciót és hatalmi visszaéléseket úgy bagatellizálják, mintha senki sem csinálna, csinálhatna mást a jelen helyzetben. Nincs tehát értelme politikai fordulatnak – mert nincs alternatíva. Egy apolitikussá tett, s a puszta egyéni túlélésre szocializált társadalomnak pedig eszébe sem jut az ellenállás. Elképesztő kísérőjelensége e közösségi felelőtlenségnek az, ahogyan a tolvajok által eladósított állam után a magánemberek nem jelentéktelen része is eladósítja magát. Egy olyan helyzetben, amikor sokaknál a jövedelemszint, illetve a folyton növekvő munkanélküliség miatt alig van remény a visszafizetésre. Egyetlen tényleges vagyonukat, a lakásukat élik fel.
A kommunizmus valódi pusztításait ilyenkor érezhetjük igazán, s azt is, hogy nem múlt el igazán. Emberei és végzetes hatásai itt élnek és hatnak. A pénz új, hatalmas korrumpáló erőinek a hatalmát a kádárizmus alapozta meg igazán. A fehér és vörös materializmus évszázados hatalmi harca úgy ért véget, hogy az életre-halálra vetélkedett testvérek összeölelkezve élősködnek egy jórészt öntudatlan világon.

A szerző történész, egyetemi docens