Aa-láva

„Gyermekek és gyermekek gyermekei! Hozzátok szólok! Előbb vagy utóbb ez a hegy ismét lángolni fog. […] Mióta a Nap világítja Földünket, a Vezúv húszszor égett, hogyha a történelem nem téved. […] Ne törődjetek sem a házi istenekkel, sem a bútoraitokkal, meneküljetek késlekedés nélkül!” – áll Nápoly alkirályának 1631-es figyelmeztető márványtábláján: akkor csaknem öt évszázados szendergés után ébredt fel a tűzhányó, s a második évezred leghevesebb kitörését produkálta. A Vezúvhoz köthető az első tudományos alaposságú vulkánkitörés-leírás is, ifjabb Plinius levele a legszörnyűbb, 79-es pusztításról, amelynek nyomában romvárosok „születtek”: a sár borította Herculaneum és a hamu lepte Pompeji. A „gyilkos hegy”, amely „történelmet ír”, „a régészek paradicsoma”, „a geológusok Mekkája”, „a vulkanológia megalapozója”, legutóbbi, 1944-es – a szövetséges erők légitámadására időzített – tombolása óta (ki tudja, meddig?) újra csendes.
A Kornétás Kiadónál nemrég megjelent, a dorog–esztergomi Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) vulkanológiai kollektívájának tagjai által jegyzett kiadvány elsősorban a hátizsákkal utazó, a tűzhányók működését megismerni vágyó turistáknak szolgál hasznos információkkal, de a szerzők – természetbúvárok, a tudományos ismeretterjesztés megszállottjai – ajánlják azoknak is, akik a vulkanológia tudományába szeretnének bepillantani. Az „alapkiképzés” után, amikor is a lemeztektonikával, a föld belső felépítésével és a vulkáni működéssel ismerkedhetünk meg, Dél-Olaszországba: Campania, Szicília és a Lipari-szigetek tűzhányóihoz látogatunk el.
A békésen „pipálgató” Etnához, a világ egyik legtöbbet vizsgált vulkánjához, ahol szinte évente elavulnak a turistatérképek. A tövében lévő városokba: a festői Taorminába, a hamvaiból többször újjáéledt Cataniába, a mondákkal teli Siracusába. A Vulcanóhoz, amelyet a görögök és a rómaiak a kovácsisten, Héphaisztosz, illetve Vulcanus műhelyének tartottak. A robbanékony természetű, „szorgos”, fekete „homokos” strandú Strombolihoz, amelyet már az ókori hajósok is a Földközi-tenger világítótornyának neveztek. Vagy a Solfatarához, amelyről Dante Isteni színjátékában a pokol bejáratát mintázta, s amelynek kráterében ma kemping található. Innét néhány méterre a talaj kidudorodásainak kérgét geológuskalapáccsal megbontva néhány perc alatt felmelegíthetjük konzervünket a „főzőlyukban” – íme egy praktikus tudnivaló a kötetben kínáltak közül. A tapasztalat ihlette a durva, salakos felszínű, szinte járhatatlan lávafelszín megmosolyogtató elnevezését is: aa-lávaárnak hívják a vulkanológusok – a polinéz szigetlakóktól átvéve a „szakkifejezést”, a mezítlábas átkelés során hallatott fájdalmas kiáltást.
Ahogy a nápolyi alkirály, a szerzők is a természethez való alázatos közeledésre intik az olvasót. Első lépés a felkészültség, az elinduláshoz szükséges ismeretek elsajátítása. Lávadóm, izzófelhő, kenyérbomba, lávafröccs, parazitakráter, horzsakő, csokiláva… Mire egy lélegzetvételre (mint egy jó regényt) elolvassuk a könyvet, nemcsak Dél-Olaszország tűzhányóit, történelmét utaztuk körbe, hanem a vulkanológia szakkifejezéseiben is jártasak lettünk. Ott a kötet helye a hátizsákban!
(Vulkántúrák. Dél-Olaszország. Túrakalauz. BEBTE, vulkanológiai kollektíva, Kornétás Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 3000 forint)