Átkok és varázslatok

Divatos lett a román kultúra a világon: Aranypálmát és „európai Oscar-díjat” nyert Cristian Mungiu filmje, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap, de kapós exportcikk a román kortárs zene és a képzőművészet is. Egy amerikai kiadó sok nullára végződő euróról szóló csekket adott egy elsőkönyves román írónak a kötet kiadásának jogáért. Filip Florian Kisujjak című könyve világszenzációnak ígérkezik, és idegen nyelven elsőként magyarul jelent meg.

Ó-Románia és az Osztrák–Magyar Monarchia egykori határán, egy üdülővároskában hatalmas tömegsírra bukkannak a régészek a római erőd feltárásakor. Mely korból származnak a csontok? – ez a kérdés foglalkoztatja a fiatal régészt, az öreg katonai ügyészt, az egykori politikai foglyot és az Argentínából érkezett csontszakértőket. A Kisujjak briliáns könyv: detektívregény, mágikus realista balkáni próza és hamisítatlan román lélekelemzés egyben. A rendszerváltás utáni Románia legjobb könyve; megjelenése évében, 2005-ben a szerző elnyerte a România Literară magazin és a Román Írószövetség legjobb elsőkönyvesnek odaítélt díját.
A hatvannyolcban született Filip Florian újságíróként dolgozott Bukarestben: amíg léteztek, tudósította a Szabad Európa Rádiót és a Deutsche Wellét, főállásban pedig a Cuvântul című kulturális magazin munkatársa volt. Kilencéves robot után egy örökségnek köszönhetően sokak által irigyelt lehetősége támadt, és élt vele: kiszállt a napisajtó mókuskerekéből, és családjával felköltözött a hegyekbe, a nagymama üdülőházába. Egyéves pihenés után fogott neki az írásnak, első könyvén – megszakításokkal – négy és fél évig dolgozott! Azóta megjelent a második is: a Băiuteii (a cím egy bukaresti utcát jelöl) a gyermekkor emlékeit és környezetünk apró csodáit dolgozza fel eredeti módon, ugyanis a fejezeteket testvérével, Matei Floriannal felváltva írta. Ez is siker, és csak reménykedni lehet benne, hogy valamikor lefordítják magyar nyelvre is.
Véletlen találkozásnak, barátságnak köszönhető a Kisujjak gyors magyar átültetése (Karácsony Zsolt munkája): Filip Florian 2006 májusában a Literarisches Colloquium Berlin vendége volt, ahol összebarátkozott a magyar ösztöndíjassal, Bartis Attilával, aki Erdélyből települt át az anyaországba 1984-ben. Kicserélték könyveiket, kölcsönösen elvarázsolták egymást, és hazatérve kiadót kerestek a másik regényének (a Kisujjakat Budapesten a Magvető adta ki, Bartis briliáns regényét, A nyugalom című könyvet pedig Bukarestben a Paralela 45 Kiadó).
A Kisujjak romániai sikere felkeltette a világ érdeklődését: a magyar nyelvű kiadás mellett rövidesen megjelenik angolul, németül és lengyelül is. Németországban a Suhrkamp adja ki, de a tavalyi év bukaresti irodalmi szenzációja az volt, hogy bejelentették: az amerikai Harcourt eurótízezrekért vásárolta meg a könyv kiadásának világjogát, az egyszeri összeg mellett eladás utáni részesedést is biztosítva a szerzőnek. Hasonló szerződésre még soha nem volt példa román író esetében. A siker annak is köszönhető, hogy a román állam jelentős összegeket fordít a hazai szerzők műveinek idegen nyelvre fordítására, s a Román Kulturális Intézet pályázatán a Kisujjak is sikeresen pályázott.
A könyv múlt csütörtöki budapesti bemutatóján egy szerény, visszahúzódó szerzőt ismerhetett meg az a néhány érdeklődő, aki ellátogatott a Nyitott Műhelybe. Filip Florian úgy véli, az utóbbi tizennyolc évben leomlottak ugyan a kommunista rendszer emelte falak és határok, más lett a levegő, de a politikai-gazdasági elit főszereplői még mindig ugyanazok. Nem szereti a skatulyázást, ezért nem osztja kritikusainak azt a véleményét, hogy a Kisujjak a román rendszerváltás regénye. Azt gondolja, a történet politikai vonatkozásai pontosan a „nem változásról” tanúskodnak.
Nem csak olvasni élmény, hallgatni is jó volt a szerzőt.
– Kilenc év újságírás után elfárad az ember – mesélte. – Nem fizikailag, hanem fejben. Bedarálja a világ, és rájön, hogy – jó esetben – írhat bármit, de nem tud változtatni a dolgokon. Én kiléphettem a taposómalomból, és terápiás célból kezdtem írni, hogy kiírjam magamból a tehetetlenségemet. Nincs konkrét alapja a történetnek – egy újságíró mindig hoz magával apró részleteket, magvakat, amelyek aztán belekerülnek a könyvébe is, de nem volt olyan újsághír, amelyből az egész kinőtt. Vannak nagy rejtélyeink: ma sem tudjuk pontosan, hány áldozata volt a kommunizmusnak – még azt sem, hogy pontosan hányan haltak meg a nyolcvankilences úgynevezett forradalomban –, nem tudjuk, hova temették a román történelmi pártok negyvenes évek végén kivégzett vezetőit.
Egyetlen címkét elfogadott: azt, hogy a mágikus realizmus hatott könyvére. Florian azt vallja, Európa utolsó Macondói (Macondo García Márquez Száz év magányának színhelye – a szerk.) az eldugott romániai falvak, ahol ma is a hétköznapok része a különböző fehér és fekete mágia: a pópa feloldja a rontást, a nagymama varázslattal próbál segíteni a városba induló unokának, miközben a szomszéd átkot szór a polgármesterre.
Egy román író magyarországi bemutatkozásánál óhatatlanul szóba kerül a két nép finoman szólva is nem felhőtlen kapcsolata. Florian szemrebbenés nélkül meséli el, hogy kilencesztendősen egy román–magyar focimérkőzés közvetítése alatt a hazai csatár égbekiáltó kihagyása után belehajította papucsát a vitrinbe – már gyerekként is tele vagyunk klisékkel, közhelyekkel és indulatokkal. A rendszerváltás után Romániában pártok alakultak a magyargyűlöletre, és egész jól megéltek belőle – szerencsére mostanában normalizálódni látszik a helyzet. Le kellene szokni arról, hogy mindent túlideologizáljunk – vonja le a tanulságot, és biztos vagyok benne, hogy neki már sikerült.
A bemutató hivatalos része után megemlítettem neki, hogy pár éve egy román kolléga kérdésére (kivel találkozna szívesen korábbi regényhősei közül?) azt felelte: – Márai Sándor világhírű könyvének hősével, a kastély tulajdonosával, és beszélgetnék vele egészen addig, amíg a gyertyák csonkig égnek. Florian bevallotta: nem ismeri a magyar irodalom minden rezdülését, de jó néhány regényt olvasott – Márait például pár éve fedezte fel magának, és azonnal beleszeretett az említett könyv „puritánságába és nagyszerű tragédiájába”.
Beszélgettünk arról is: bár szomszédok vagyunk, a rendszerváltást követően jó másfél évtizedig Budapesten jóformán semmit nem tudtunk a kortárs román kultúráról. Miközben radikális társadalmi és politikai változások történtek odaát, emberi sorsok mentek tönkre, vagy emelkedtek soha nem látott magasságokba, mégsem születtek – vagy nem jutottak át a határon – erről az időszakról szóló dokumentum- és játékfilmek, regények, kortárs művészeti alkotások. Aztán 2005 körül valami megváltozott, és most gőzerővel jön a román kultúra. Érdekes módon nem keletről, nem közvetlenül, hanem nyugat-európai közvetítéssel. Gondoljunk csak a Cannes-ban Aranypálmát és az Európai Filmakadémia fődíját elnyert filmre (4 hónap, 3 hét és 2 nap), de említhetjük a tavaly, 27 éves korában, autóbalesetben elhunyt Cristian Nemescu California dreamin’ című alkotását is, amely a cannes-i fesztivál Un certain regard (Egy bizonyos tekintet) című válogatásának fődíját nyerte el. Filip Florian a hosszú szünetet azzal magyarázza, hogy – szigorúan művészi vonalon értelmezve a dolgokat – sokan más irányba kacsingattak: politizálni kezdtek, vállalkoztak, közéleti szerepet vállaltak. Példa erre Stere Gulea filmrendező, aki tévéelnök lett. Ezeknek az embereknek szükségük volt a nagy kiábrándulásra, hogy visszatérjenek eredeti szakmájukhoz, és időközben felnőtt egy új nemzedék is, amelynek tagjai helyet követeltek maguknak a művészeti életben. Most egészséges konkurencia folyik, és csak valós teljesítménnyel lehet eredményt elérni.