Kimért mondatokkal, széles taglejtésekkel, vásári kikiáltóhoz hasonló módon kelti életre kísérőnk Sáhdzsahán császár – ahogy idegenvezetőnk fogalmaz, a „mister romantik” – és szépséges második felesége, Mumtáz Mahal – azaz, a „palota gyöngye” – szívbemarkoló históriáját. Hátunk mögött szinte észrevétlenül növekszik a hallgatóság, a Tádzs Mahal indiai látogatói visszafogott lélegzettel, láthatóan elbűvölve hallgatják a szónokot. S miközben kanyarog az ősi történet, narancssárgába vált át felettünk a lefelé tartó nap. Új arcát mutatja a csontfehér palota, amelyik látszatra olyan pillekönnyű, hogy szinte úszik a levegőben. A márvány kupolán megtörnek és színekre bomlanak az oldalról érkező, bágyadó napsugarak.
A Tádzs Mahal előtti kertben tehenek kérődznek. A levágott füvet összetekert ponyvában viszi a vállán, és kerülgeti a látogatókat szakadt műanyag papucsában egy középkorú férfi. A sétány padjain ősz hajú bölcsek ülnek, egyikük a maga alá húzott meztelen lábfejét simogatva elmélkedik. S közben folyvást hömpölyög a tömeg a nagy ékszerdoboz felé, amelynek belseje rejti a nagy császár és felesége hamvait.
Sáhdzsahán lelke összeomlott, amikor Mumtáz Mahal meghalt – így szól a történet. Haja néhány hónap alatt megőszült. Felesége végakaratát teljesítette, amikor a világ minden szépségét felülmúló síremlék építésébe fogott. Úgy tervezte, hogy a Tádzs Mahal mögött kanyargó Jamuná túlpartján – a fehér palota fekete másaként – saját földi nyughelyét is elkészítteti, a két mauzóleumot pedig egy híd kötötte volna össze a folyó felett. A kivitelezésre sem idő, sem pénz nem maradt. Sáhdzsahán saját fia foglya lett, aki megelégelve a költekezést, leállította az építkezést és apját Agra vörös erődjébe zárta. Az idős császár a torony ablakából csodálhatta életművét.
Ehhez az életműhöz zarándokolnak naponta ezrek Agrába, és zömmel nem külföldiek. Az indiai kormány ugyanis honpolgárainak a Tádzs Mahal megtekintésére kedvezményes – alig 180 forintba kerülő – belépőt biztosít. A nevezetesség környékén nem találunk gyorséttermet és szupermarketet sem, ezeket ugyanis a hatóságok – a seregnyi kiskereskedő védelmében – egyszerűen nem engedik ide. A buszokból kilépő utasokat ezzel szemben rengeteg gyermek veszi körül, kezükben könyvek, képeslapok, nyakláncok és más csecsebecsék, amiket az orrunk előtt lóbálnak és azokat sem kímélik, akik végül futásra veszik. Aztán a zsivajgó gyermekek egy varázsütésre eltűnnek mellőlünk. Hamar kiderül, az egyik bolt ajtajából intettek nekik, és mire fellélegeznénk, csöbörből vödörbe esünk. Betuszkolnak minket az üzletbe, és ott ajánlják tovább a most már méregdrága portékákat. Az idegenvezető és a kereskedő pedig régi ismerősként köszöntik egymást, hiszen a csoportok foglyul ejtése mindkettőjüknek közös üzlet.
De nem csak a buszból nehéz eljutni a Tádzs Mahalt körülvevő kapurendszerig, Agra megközelítése sem egyszerű európai szemmel. Az utazási irodák kínálatai között keresni kell az ideszóló ajánlatokat. Nagyon ritka az ilyen, és ha van, az is 300 000 forint körüli összegbe kerül fejenként. Az első meglepetés már az indiai főváros, Delhi repülőterén mellbe vágja az embert. Mint egy rosszul sikerült fantasztikus filmben, úgy kanyarognak a fejünk felett a burkolatát vesztett tetőből az összevissza logó, koszos kábelek. S miután magunkhoz vehettük a futószalag mellé hajított bőröndjeinket, a bejáraton kilépve ezernyi szempárral nézhetünk farkasszemet. A rendőrség által felállított kordon mögött baksisra vár a tömeg, hogy a csomagok cipelésével, vagy más apró szolgáltatásokkal aprópénzre tehessen szert. Ha ügyes kígyómozgással és határozott tiltakozó mozdulatokkal sikerül átjutnunk minden akadályon, a fullasztó és szúró levegő az, amit meg kell szoknunk. Delhit éjjel-nappal jellegzetes, szürke köd borítja be, a gyárkéményekből és az utcán égő hulladékból származó füst mindenütt jelen van.
S amint beleereszkedünk a füstfelhőbe, egy forgó ciklon közepébe csöppenünk. Először borzasztó furcsa, de aztán megszokja az ember, hogy Indiában mindig és mindenki mozgásban van. Józan ésszel megfejthetetlen az a törvényszerűség, ami a közlekedő járművek vezetőit irányítja, akik megállás nélkül nyomják a dudát, hogy figyelmeztessék jelenlétükről a másikat. A közlekedési lámpa ugyan működik, és váltogatja a színeit, de senki sem törődik vele: a kereszteződésekben az erősorrend számít. Mindig az az irány veszi át a hatalmat, ahol megfelelő mennyiségű riksás, teherautó, kisautó és motor összegyűlik.
A fővárosból kijutva sem kell csodálkoznunk azon, ha az autópályának csúfolt, zötyögős úton velünk szemben hajt valaki, vagy hirtelen áthajtanak előttünk egy tehéncsordát. Kisbuszunkkal csak egyszer állunk meg, akkor is vesztünkre: népes csapat állja körül a járművet, a busz ablakaira kötélen tartott majmokat ugratnak fel. Egyikünk lefényképezi az állatot, ám elfelejti az ilyenkor kötelező baksist. A feldühödött emberek ütni kezdik a karosszériát, ezért sofőrünk gyorsan a gázra tapos.
India ezer arca közül a másik a Tádzs Mahal talapzatánál vár ránk. Mielőtt a márványlépcsőkre lépnénk, le kell venni a cipőnket. Mezítláb, a síremléket négy oldalról határoló minaretek árnyékában óhatatlanul elönti az embert az alázat. Csendben hagyjuk, hogy sodorjon minket a tömeg, amely szüntelenül hömpölyög, és körülöleli a Tádzs Mahal szívében nyugvó szerelmespárt.
Erzsébet-táborok
Hatalmas érdeklődés mellett zajlanak a családi Erzsébet-táborok
