Életem egyik meghatározó művészeti élménye volt az a kiállítás, amelyet id. Lucas Cranach születése ötszázadik évfordulója alkalmából rendeztek Weimarban. Az NDK-s idők sötét mélyén jártunk akkoriban, 1974-ben, aki azonban a szürke Budapest jelenidejéből érkezett, a Goethe városában a kommunizmus fényes jövőjét hirdető transzparensek ellenére is azonnal megérezhette, hogy a szlogeneket kiagyaló diktatúra emberei már a kezdet kezdetén elveszítették a csatát. Most ők az urak, de a jövőt nem ők formálják, hanem a német múlt olyan nagy teljesítményei, mint amilyen idősebb Lucas Cranaché is volt. A másik nagy élményem szintén Németországhoz kötődik, mégpedig Tübingenhez, ahol sosem volt szükség különösebb évfordulóra ahhoz, hogy nagyszabású kiállításokat rendezzenek. Tübingenről tudni kell, hogy a Kunsthalle nem az óvárosban található, hanem valahol fönt a város fölötti hegyen, elegáns villák és szanatóriumok között, ahol a legnagyobb zajt többnyire a madarak csicsergése adja, de kisebb forgalmú napszakokban állítólag még a fű növése is hallik. Ilyen környezetben szép kiállításra még csak-csak lehet számítani, nagy közönségre azonban alig. És mégis: a kiállítóterembe lépve szinte szürrealisztikus látvány fogadott, a falra akasztott képek előtt sűrű tömött sorokban álltak a derék német polgárok, olyan csendben, olyan intenzíven élve át a műélvezet élményét, ahogyan az csak lehetséges.
Néhány nappal ezelőtt most újra Cranach-kiállításon jártam, ezúttal Frankfurtban, a Majna partján. Ez a látogatás idézte föl bennem a régi emlékeket, s mélyítette el a tiszteletet nemcsak a német művészet, de a német tárlatlátogatók iránt is. Cranach mestert persze nem lehet eléggé csodálni, s az is igaz, hogy az urbánus és társadalmi környezet is egészen más, amely a felbecsülhetetlen értékű műveket ott és itt körülveszi. A frankfurti Staedel Kunstmuseumot a Majna partján, szemben az Európa New Yorkjának is nevezett pénzpiaci központ felhőkarcolóival akár a béke szigetének is nevezhetnénk, ha nem tűnne annak az egész városközpont, ahol a gyalogos elsőbbséget élvez, s ahol valóban élettel töltik meg a tereket az emberek, akik közül nem tudnánk megkülönböztetni a turistát és a helybeli polgárokat. A jelen értékei hitelesítik azt, ami a múltból megmaradt, az utóbbiak iránti figyelem, a befogadás, megőrzés szándéka teszi még gazdagabbá a kortárs környezetet. És a jövőt is persze, amit nemcsak az emberek arcán tükröződő derű, az épületek, a portálok vagy éppen a járdák állapota jelez, de a sok fiatal pár is, amely két-három gyermekkel áll be a múzeum bejárata előtti sorba. Néhányukkal azután később is találkozunk a képek előtt, amint láthatóan nem egyszerűen türelmesen, de kifejezetten élvezettel mélyednek el a részletekben. Igaz, idősebb Lucas Cranach művei nemcsak a csúcsteljesítmények iránt fogékony szakemberek, a reformáció korszaka iránt érdeklődő öntudatos polgárok számára lehetnek érdekesek, de azoknak is, akik bumfordi puttói, énekesmadarat szorongató kis Jézusa láttán a homo ludenst fedezik fel benne, aki kora egyik legtekintélyesebb mesterévé válva is képes volt megmaradni fiatalnak, képes volt örömét lelni az apró dolgokban is. Lehet, hogy e tulajdonsága miatt legalább annyira érdemes útra kelni a nagy kiállításokat kínáló városok, múzeumok felé, mint a főművek miatt? Vagy azért utazunk szívesen, mert a környezet, amelyben a művek megjelennek, számunkra is lehetővé teszi, hogy a művészetet az élet szerves részeként kezelve élvezzük a remekműveket?
Majdnem megfulladt egy kisgyermek, egy fiatalember mentette meg az életét
