Cranach mester nyomában

P. Szabó Ernő
2008. 03. 12. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Életem egyik meghatározó művészeti élménye volt az a kiállítás, amelyet id. Lucas Cranach születése ötszázadik évfordulója alkalmából rendeztek Weimarban. Az NDK-s idők sötét mélyén jártunk akkoriban, 1974-ben, aki azonban a szürke Budapest jelenidejéből érkezett, a Goethe városában a kommunizmus fényes jövőjét hirdető transzparensek ellenére is azonnal megérezhette, hogy a szlogeneket kiagyaló diktatúra emberei már a kezdet kezdetén elveszítették a csatát. Most ők az urak, de a jövőt nem ők formálják, hanem a német múlt olyan nagy teljesítményei, mint amilyen idősebb Lucas Cranaché is volt. A másik nagy élményem szintén Németországhoz kötődik, mégpedig Tübingenhez, ahol sosem volt szükség különösebb évfordulóra ahhoz, hogy nagyszabású kiállításokat rendezzenek. Tübingenről tudni kell, hogy a Kunsthalle nem az óvárosban található, hanem valahol fönt a város fölötti hegyen, elegáns villák és szanatóriumok között, ahol a legnagyobb zajt többnyire a madarak csicsergése adja, de kisebb forgalmú napszakokban állítólag még a fű növése is hallik. Ilyen környezetben szép kiállításra még csak-csak lehet számítani, nagy közönségre azonban alig. És mégis: a kiállítóterembe lépve szinte szürrealisztikus látvány fogadott, a falra akasztott képek előtt sűrű tömött sorokban álltak a derék német polgárok, olyan csendben, olyan intenzíven élve át a műélvezet élményét, ahogyan az csak lehetséges.
Néhány nappal ezelőtt most újra Cranach-kiállításon jártam, ezúttal Frankfurtban, a Majna partján. Ez a látogatás idézte föl bennem a régi emlékeket, s mélyítette el a tiszteletet nemcsak a német művészet, de a német tárlatlátogatók iránt is. Cranach mestert persze nem lehet eléggé csodálni, s az is igaz, hogy az urbánus és társadalmi környezet is egészen más, amely a felbecsülhetetlen értékű műveket ott és itt körülveszi. A frankfurti Staedel Kunstmuseumot a Majna partján, szemben az Európa New Yorkjának is nevezett pénzpiaci központ felhőkarcolóival akár a béke szigetének is nevezhetnénk, ha nem tűnne annak az egész városközpont, ahol a gyalogos elsőbbséget élvez, s ahol valóban élettel töltik meg a tereket az emberek, akik közül nem tudnánk megkülönböztetni a turistát és a helybeli polgárokat. A jelen értékei hitelesítik azt, ami a múltból megmaradt, az utóbbiak iránti figyelem, a befogadás, megőrzés szándéka teszi még gazdagabbá a kortárs környezetet. És a jövőt is persze, amit nemcsak az emberek arcán tükröződő derű, az épületek, a portálok vagy éppen a járdák állapota jelez, de a sok fiatal pár is, amely két-három gyermekkel áll be a múzeum bejárata előtti sorba. Néhányukkal azután később is találkozunk a képek előtt, amint láthatóan nem egyszerűen türelmesen, de kifejezetten élvezettel mélyednek el a részletekben. Igaz, idősebb Lucas Cranach művei nemcsak a csúcsteljesítmények iránt fogékony szakemberek, a reformáció korszaka iránt érdeklődő öntudatos polgárok számára lehetnek érdekesek, de azoknak is, akik bumfordi puttói, énekesmadarat szorongató kis Jézusa láttán a homo ludenst fedezik fel benne, aki kora egyik legtekintélyesebb mesterévé válva is képes volt megmaradni fiatalnak, képes volt örömét lelni az apró dolgokban is. Lehet, hogy e tulajdonsága miatt legalább annyira érdemes útra kelni a nagy kiállításokat kínáló városok, múzeumok felé, mint a főművek miatt? Vagy azért utazunk szívesen, mert a környezet, amelyben a művek megjelennek, számunkra is lehetővé teszi, hogy a művészetet az élet szerves részeként kezelve élvezzük a remekműveket?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.