Kedves hülyék, rohangálunk az élet hatalmas futballpályáján, anélkül, hogy észrevennénk, tulajdonképp valamennyien ugyanannak a játéknak vagyunk a részesei. Egyetlen labdát kergetünk mindannyian, és csak az életünk derekán állunk meg egy szusszanatra, hogy körülnézzünk, és csapatunkba gyűjtsük mindazt, amire szükségünk van az utolsó félidőben a végső győzelemhez. Az életre anynyi költői metaforát alkalmaztak már, olyan sokat írtak virágzásról és elmúlásról ezer meg ezer képzavarban, de ez a sor menthetetlenül hiányos lenne, ha Darvasi László agyában nem született volna meg A titokzatos világválogatott.
Amit egy negyvenes férfi a nőkről, a levesekről, a tavaszi földről vagy a férfibarátságról gondol, na, az szépen, szemérmeskedés nélkül buggyan ki sorról sorra, a szánkba adva, a mezünkre öltve azon az estén, amelyet Huzella Péter társaságában töltünk el a Nemzeti Színház Házi Színpadán. S hogy miért épp a labdarúgás? Erre is megfelel az énekes-gitáros, aki ezúttal prózában bizonyít, nem is akárhogyan.
A Darvasi könyvére épülő egyszemélyes est testhezálló feladat számára. Alakjában visszaköszön egy – mondjuk csak így, számok nélkül – életének felén megtorpant nagy játékos, aki jócskán beleszagolt már az életbe, de rádöbben, hogy a tüdeje bizony már nem a régi, hogy a sprintje a legjobb szándékkal sem nevezhető lendületesnek, s hogy a szíve olykor csattogva zuhan a zuhanyzó padlójára egy laza meccs után.
Ennek a játékosnak viszont van öniróniája. Ha beledöglik, sem kér cserét, végigküzdi a meccset, akkor is, ha az életerős, fiatal bikák nem adnak neki labdát, s ha mást nem is, legalább azt bebizonyítja, hogy a játékhoz márpedig neki joga van. Mélyen a férfikorban, hol elmélázva, de leginkább humorosan, korra és nemre való tekintet nélkül minden nézőt hol elfojtott kuncogásra, hol felszakadó nevetésre késztet Huzella, aki bravúrosan vonja be a közönséget a meccsbe.
Lapulunk a sorok között, s egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy az elrebbenő pillantások félúton visszafordulnának, a behúzott nyak lassan kiegyenesedik, s a kiosztott szerepek közül minden lámpalázunk ellenére is sóvárogni kezdünk legalább egyre. De a csapat végül nélkülünk áll össze, a produkció gyümölcse, a siker sem a miénk, bár igaz, némi statisztálás nélkül még a legfélénkebbek sem ússzák meg ezt az estét. Huzella az első negyedóra elteltével ismeri és menthetetlenül játszhatnékba vonja közönségének minden tagját. Leleplezi bennünk a gyermeki ént, amely nem enged kimaradni a csapatból, s csak a lépcsőházban, kifelé sodródva kapunk észbe, mennyire ránk lett szabva a végszó: „Hajrá, hülyék!”
(A titokzatos világválogatott. Nemzeti Színház Házi Színpad; előadja: Huzella Péter, rendezte: Gaál Ildikó.)
Majdnem megfulladt egy kisgyermek, egy fiatalember mentette meg az életét
