Egy labdát kergetünk

Sashegyi Zsófia
2008. 03. 12. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kedves hülyék, rohangálunk az élet hatalmas futballpályáján, anélkül, hogy észrevennénk, tulajdonképp valamennyien ugyanannak a játéknak vagyunk a részesei. Egyetlen labdát kergetünk mindannyian, és csak az életünk derekán állunk meg egy szusszanatra, hogy körülnézzünk, és csapatunkba gyűjtsük mindazt, amire szükségünk van az utolsó félidőben a végső győzelemhez. Az életre anynyi költői metaforát alkalmaztak már, olyan sokat írtak virágzásról és elmúlásról ezer meg ezer képzavarban, de ez a sor menthetetlenül hiányos lenne, ha Darvasi László agyában nem született volna meg A titokzatos világválogatott.
Amit egy negyvenes férfi a nőkről, a levesekről, a tavaszi földről vagy a férfibarátságról gondol, na, az szépen, szemérmeskedés nélkül buggyan ki sorról sorra, a szánkba adva, a mezünkre öltve azon az estén, amelyet Huzella Péter társaságában töltünk el a Nemzeti Színház Házi Színpadán. S hogy miért épp a labdarúgás? Erre is megfelel az énekes-gitáros, aki ezúttal prózában bizonyít, nem is akárhogyan.
A Darvasi könyvére épülő egyszemélyes est testhezálló feladat számára. Alakjában visszaköszön egy – mondjuk csak így, számok nélkül – életének felén megtorpant nagy játékos, aki jócskán beleszagolt már az életbe, de rádöbben, hogy a tüdeje bizony már nem a régi, hogy a sprintje a legjobb szándékkal sem nevezhető lendületesnek, s hogy a szíve olykor csattogva zuhan a zuhanyzó padlójára egy laza meccs után.
Ennek a játékosnak viszont van öniróniája. Ha beledöglik, sem kér cserét, végigküzdi a meccset, akkor is, ha az életerős, fiatal bikák nem adnak neki labdát, s ha mást nem is, legalább azt bebizonyítja, hogy a játékhoz márpedig neki joga van. Mélyen a férfikorban, hol elmélázva, de leginkább humorosan, korra és nemre való tekintet nélkül minden nézőt hol elfojtott kuncogásra, hol felszakadó nevetésre késztet Huzella, aki bravúrosan vonja be a közönséget a meccsbe.
Lapulunk a sorok között, s egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy az elrebbenő pillantások félúton visszafordulnának, a behúzott nyak lassan kiegyenesedik, s a kiosztott szerepek közül minden lámpalázunk ellenére is sóvárogni kezdünk legalább egyre. De a csapat végül nélkülünk áll össze, a produkció gyümölcse, a siker sem a miénk, bár igaz, némi statisztálás nélkül még a legfélénkebbek sem ússzák meg ezt az estét. Huzella az első negyedóra elteltével ismeri és menthetetlenül játszhatnékba vonja közönségének minden tagját. Leleplezi bennünk a gyermeki ént, amely nem enged kimaradni a csapatból, s csak a lépcsőházban, kifelé sodródva kapunk észbe, mennyire ránk lett szabva a végszó: „Hajrá, hülyék!”
(A titokzatos világválogatott. Nemzeti Színház Házi Színpad; előadja: Huzella Péter, rendezte: Gaál Ildikó.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.