A puszta vádaskodás is ostoba és felháborító azzal a világszerte ismert és tisztelt politikussal, szabadsághőssel szemben, akit a magyaron kívül az olasz és az amerikai nemzet is élő emlékezetében tart. Itáliában közterek, intézmények viselik Kossuth nevét, a washingtoni Capitoliumban és több amerikai városban szobra van Magyarország egykori kormányzójának
Szombati számunkban is olvasható volt a hír, hogy a román szociáldemokrata párt megbünteti kolozsvári önkormányzati képviselőit, akik megszavazták, hogy a városban utcát nevezzenek el Kossuth Lajosról. A kommunisták utódpártjának városi elnöke történészekre hivatkozik, akiknek állítása szerint „a Kossuth által vezetett magyarok több ezer románt gyilkoltak meg 1849–49-ben”. Kolozsváron – mint minden magyar városban – természetesen volt Kossuth nevét viselő út, a Mátyás király tér szélén húzódó régi Belső-Magyar utcát keresztelték át Kossuth Lajos tiszteletére az előző századfordulón, ez később Strada 30 Decembrie, 1948 után Bulevardul Lenin, 1990-től Str. 22 Decembrie lett. Most egy ideig kavarog majd a politikai botrány az újabb névváltoztatás körül Kolozsváron és a városon kívül, addig sem kell a fontosabb kérdésekkel foglalkozniuk román uniós néptársainknak.
Kossuth Lajos 1848. augusztus 19-én (a vasútépítés terveiről) így fogalmazott a pesti képviselőházban: „Én midőn Kolozsvárnak Magyarország központjával, Pesttel összeköttetését hallom említeni: lehetetlen, hogy ne emlékezzem azon szíves és hatályos közremunkálásra, melyet az erdélyi uniónak Erdélybeni elfogadására nézve éppen Kolozsvár városa kifejtett, s amelyért a nemzet hálával és köszönettel tartozik. (…) Kolozsvár sokkal hazafiabb, sokkal gyökeresebb magyar város, mintsem hogy szelleme valaha megváltozhatnék. (…) Ezért mint pénzügyminiszter kijelentem, hogy amely percben engemet a közlekedési miniszter felszólít, hogy gondoskodjam eszközökről, amelyek által Kolozsvár Pesttel a lehető legegyenesebb, legrövidebb, leggyorsabb, legolcsóbb közlekedési vonallal köttessék össze: sem éjjeli, sem nappali fáradozásokat nem fogok kímélni…” Kolozsvár magyar lakosságának aránya 80 százalék fölöttiről 20 százalék alattira fogyatkozott időközben, a szelleme sem a régi, a városban ma élő románok azonban a pályaudvart is bízvást elnevezhetnék Kossuthról, ha komolyan gondolják a modern Európába való igyekvésüket.
Ami ezzel szemben a tömeggyilkosságokra vonatkozó vádakat illeti, lapozzuk fel a szabadságharc néhány idevágó dokumentumát! 1848. augusztus 26-án Kossuth Lajos a románkérdésről ezeket mondta a képviselők előtt: „Én mint ember Krisztus vallásnak követője vagyok, ki arra tanított, hogy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat, s az egész emberi nemzetet; mint polgár az egyenlőség embere vagyok, ki nem kérdem e honban, melyik templomban imádja valaki az Istenét, hanem azt szeretném, hogy e honnak minden szabad polgára közösen élvezze valamint a jogot, úgy a szabadságot is. Ezen érzettől lelkesítve megmondom, hogy a Magyarországon lakó különféle népfajok között olyan szellemű és irányzatú agitációk történnek, melyek a közös jog s szabadság és a haza egységével ellenkeznek. (…) Krassó megyének harmincezer embere, hol Murgu (Eftimie Murgu autonómiát követelt a bánáti románságnak – L. E.) népgyűlést tartott, Magyar- és Erdélyországot nem képviseli, s azt arrogálja magának, hogy ő fog szabni törvényt, (…) kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy az oláhság körében összeesküvési bujtogatások vannak, ennek szálai a kezemben vannak, melyek a haza, Isten és Európa előtt bebizonyítandják a dolgot.”
1848 karácsonyára az ország katonai és gazdasági helyzete olyan súlyossá vált, hogy Kossuth mint a Honvédelmi Bizottmány elnöke általános népfelkelésre szólított fel. A december 22-én kelt dokumentumban szó esik az erdélyi románok vérengzéseiről is. „Császári hadvezérek vezetik az emberiségből kivetkőzött, gyáván dühös oláh csapatokat, kik gyávák a harcban, de ha fegyvertelen magyarokra találnak, a legkikeresettebb kegyetlenséggel, vad ordítások és hahoták között ölik rakásra. Halljátok, és borzadjatok! Csak néhány példányt hozunk fel ezer helyett, melyekkel undorodunk tollunkat megfertőzni. Erdélyben a dühös oláhság egy egész, védtelen, fegyvertelen családot – a Brády családot – hitet megingató istentelenséggel koncolt le, tizennégyen vesztek el, egy öreg apától kezdve az utolsó unokáig; ezek legkisebbikét, egy csecsemőt elevenen vetettek a sírba, hol nem legyilkolt, hanem halálig kínzott, szétmarcangolt szülőinek bűzhödt testei közt három nap és három éjen át hallották haldokló sírását anélkül, hogy e hiénák százai közt egy könyörülő lélek lett volna. (…) Közép-Szolnokban báró Huszár Zsigmondnak leírhatatlan kínzások után oláh inasa fejét lenyeste nyakáról, s Urbannak (Karl Urban császári alezredes – L. E.) vitte ajándékba, ki e rémítő istentelenségért kormánybiztosnak nevezte ki…” És így tovább…
A szabadságharc történetében jártasabbak ismerik azokat a kegyetlen tömeggyilkosságokat, amelyek során 1849 dermesztő telén ezrével estek áldozatul (főként öregek, asszonyok és gyerekek) a román szabadcsapatok vadállati vérengzésének Abrudbányán, Marosújváron, Radnóton és környékén, Nagyenyeden, Zalatnán és más magyar városokban. A január 9-én felperzselt Enyed lakóinak tűzáldozatát (vö.: holokauszt) így írja le a kortárs Kővári László 1861-ben: „A város több helyen égett. A megrémült lakosság ruhátlanul fut, csakhogy az égő utczák lángja közül meneküljön. A lángözön, a hó és holdvilág mintegy nappallá változtatta Enyed utcáit, s a futókat még csak az éji homály sem fedezé. Gyermek, nő, öreg és ifjú személy válogatás nélkül bukik. Nem vala kegyelem. 1200 polgár az erdőkbe menekült, hol farüggyel táplálkozott, míg jan. 16-án (…) az arannyossszéki nemzetőrök őket leszabadíták.” A tömeggyilkosságról Szász Károly püspök számolt be Debrecenben a képviselőháznak. A Honvédelmi Bizottmányban 100 ezer pengő segélyt szavaztak meg a nyolcszáz lelket veszített, hamuvá lett város túlélőinek.
Az 1849 tavaszi–nyári harcok során számtalan esetben történtek középkorias brutalitással végrehajtott tömeggyilkosságok Erdélyben, fegyvertelen civilek és honvédek ellen a románok részéről. A márciusi ifjú Vasvári Pált és katonáit Avram Iancu móc banditái mészárolták le és fosztották ki a Gyalui-havasokban, Axente Sever martalócai Szeben környékén városról városra haladva gyilkoltak, gyújtogattak. (Róluk „természetesen” százával vannak elnevezve utcák, terek, sőt egész városok és falvak Romániában.) Mindezekkel szemben Kossuth Lajos nevével kapcsolatban senki nem mutathat fel olyan dokumentumot, amely bárminő hasonló szerepre, utasításra, cselekményekre vonatkozna, mert ilyenek nincsenek.
A puszta vádaskodás is ostoba és felháborító azzal a világszerte ismert és tisztelt politikussal, szabadsághőssel szemben, akit a magyaron kívül az olasz és az amerikai nemzet is élő emlékezetében tart. Itáliában közterek, intézmények viselik Kossuth nevét, a washingtoni Capitoliumban és több amerikai városban szobra van Magyarország egykori kormányzójának. Kossuth Lajos a magyarok legtiszteltebb történelmi alakjainak egyike. Vajon mit szólnak most a román baloldali politika e minket is sértő megnyilvánulásához, a goromba vádaskodáshoz a magukat 2002-ben Kossuth nevével reklámozni próbáló, úgynevezett szabad demokraták, köztük az erdélyi ügyek iránt olykor élénken érdeklődő Eörsi Mátyás? Mit szólnak ehhez azok a magyarországi politikusok (Medgyessy, Göncz Árpád, Kovács László), akik 2002. december 1-jén, Erdély elszakításának emléknapján a szóban forgó román párt (és a kormány) első emberét díszünnepségen, whiskyspohárral a kezükben köszöntötték Budapesten a Kempinskiben? Na, mit?