Meggyilkoltak oltára

A Katona József drámaírói pályázatot az akkor még a Halotti póz (Grandginyol) címet viselő rémdrámájával nyerte meg a kritikusokat és a közönséget munkásságával igencsak megosztó Toepler Zoltán. A tavalyi POSZT-on felolvasó színházként bemutatott darabot most a Stúdió K-ban láthattuk viszont Korpusz címen.

Nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Toepler egyik kedvenc írója Hajnóczy Péter. Nem csak a fiatalon meghalt kiváló író Ki a macska? című, feltételezhetően első novellájának hatását érezhetjük munkásságán, a rémdarab Korpusz is mintha Hajnóczy szellemében született volna. Az utolsó kisregények egyikének, a Parancsnak a közegébe érkezhetünk meg a Stúdió K társulatával, úgy érezhetjük, a rejtélyes kém-százados lépked a szurokfekete utcákon, akihez suttogással jutnak el a vihart hozó csöndes szavak – részben a Zarathusztrából –, többnyire effélék: „Ki vérrel és mondásokban ír, az nem azt akarja, hogy elolvassák, hanem hogy könyv nélkül betanulják.” Toepler írói attitűdjét pontosan fejezi ki a Nietzsche-idézet. Közelebb vihet ehhez az alapálláshoz Hajnóczy utolsó befejezett drámája, a Dinamit, amelynek szelleme majdhogynem megegyező a Korpuszéval. Toeplert – rossz szóval élve – ambíciója organikus mű alkotására ösztönzi, de maga a művészet „nem mozgó és változó, hanem szükségképpen körülhatárolt”. Kevesebb, példának okáért, mint egy élő növény, egy kis reteklevél, amely „végtelen értelmezési lehetőséget kínál; alanya és tárgya önmagának”.
A Korpusz fénytelen világában az ellen-Jézusként is értelmezhető Mester különböző emberek legtökéletesebb részeiből kíván oltárt emelni. Ehhez a frissen meggyilkoltak teste szükségeltetik, amit a falu egyik lakója szállít – sejtésünk szerint hitelbe. Az eltűntek után nyomozás indul, a szálak végül a Mester műhelyében futnak össze. Ide érkezik a halottakat szállító férfi is felesége tetemével. A nő, akit Nárcisznak neveznek – talán az önmaga képmását csodáló mitológiai alak nyomán – a par excellence szeplőtelen tanító (részben) plátói szerelme. Repülni tanulna tőle, érzelmeinek gyökerét is ebben sejtjük, de a repülés az elhunytak alaptulajdonsága, az elhunytaké, akik – a talán leggyakrabban visszatérő emberi álomképhez hasonlóan – a levegőben úszva járják be a világegyetemet s az univerzumon túli, az aranymetszés tökéletességében létező sűrített végtelent. A halottak előnye ebből a szempontból leküzdhetetlen, elérnek oda, ahová egy asztronauta nem remélhet bebocsátást. Mintha a befejezés egyik konklúziója is ez lenne: nem tudjuk eldönteni, hogy a szobrász kudarcot vall-e a műalkotással, vagy saját holttetemének az oltárba való beépítésével sikerül organikus céljait elérnie.
Az E. T. A. Hoffmann írói világát is megidéző darab alaphangulatának természetes járuléka a morbiditás és a némi groteszkkel átszőtt abszurd. Úgy érezzük, a szobrászsegéd egy veretes horrorfilmből bújt elő, a nyomozók pedig mintha egy posztmodern Sherlock Holmes-i párbeszédet folytatnának, s mindez hitelesen megfér a történet fő vonalával. Igaz, a rendőri jelenetek néhol túlzónak hatnak, valószínűleg mert a kelleténél hosszabbra sikeredtek. A darab és a rendezés értékéből azonban alig von le valamit. Toeplernek sikerült egy rendkívül feszes, a felesleges részletekbe nem bocsátkozó, szigorú logika szerint építkező drámát teremtenie, amelyet Géczi Zoltán rendezése mély hitelességgel állított színpadra. Hajnóczy szavait kölcsönvéve élőt és organikust képtelenség ábrázolni. A művészet a szerző részéről talán mégis az, hogy „ennek ellenére kísértésbe esik e felől a dolog felől”.
(Toepler Zoltán: Korpusz. Rendező: Géczi Zoltán. Stúdió K, február 29.)