A herceg, aki örökké ifjú marad

Húsvétvasárnap, március 23-án, hosszan tartó, súlyos betegség után, 42 éves korában elhunyt ifj. Nagy Zoltán, a Magyar Állami Operaház tagja, a Magyar Nemzeti Balett vezető szólistája, a Magyar Táncművészeti Főiskola rektora. A páratlan művészt a Magyar Állami Operaház és a Magyar Táncművészeti Főiskola saját halottjának tekinti, temetéséről később gondoskodnak.
Júniusban még Rómeót táncolt az Operaházban. Mintegy két évtizedes szerepe volt, amelyet mindig képes volt megújítani. Mert nemcsak táncosnak, színésznek is kiváló volt, tudta, hogy az általa megformált hősök egyéniségében évekkel később is új vonásokat fedezhet fel, és a szerepet mindig csiszolni kell. Ilyen a valódi balettművész. S túl a negyvenedik születésnapján, el tudtuk hinni neki, hogy ott a színpadon ő a hősszerelmes, aki Júliáért mindenre képes.
Még alig kezdődött el a nyár, és ő még ereje teljében volt. Egyik nap még táncolt, majd váratlanul belázasodott. A láz makacskodott, nem akart múlni. Szeptemberben, amikor jött a hír, hogy a Giselle férfi főszerepét, Albert grófot svéd vendégművész táncolja, lehetett sejteni, hogy nagy a baj. Ifjabb Nagy Zoltán ugyanis már évek óta a legelső szólistája volt a Magyar Nemzeti Balettnek, hihetetlen fizikai erőről, lelki tartásról és művészi odaadásról bizonyságot téve több táncos feladatát töltötte be kifogástalanul – s ha ő kivételesen nem lép a színpadra, annak nagyon komoly az indoka.
Szülei révén családi tradícióként kapta az élettől a balettet, a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy erre a pályára adja a fejét, a tehetségét, testét-lelkét. 1985-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskolán Sebestény Katalin osztályában, s már ebben az évben a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. 1986-ban megnyerte a perui nemzetközi balettversenyt, 1987-ben a Nemzeti Balett magántáncosa, 1995-ben vezető szólistája lett. Már a kezdetektől nagy szerepeket osztottak rá. Alkatilag a lírai és a karakterszerepekre egyaránt alkalmasnak bizonyult, végigtáncolta a klasszikus és a modern balettirodalmat a technikailag legnehezebb feladatokat is kiválóan megoldva.
Igaz, csupán az adottság kevés lett volna ahhoz, hogy a színpadon valóban átlényegüljön herceggé, hadvezérré, szerelmessé, cselszövővé vagy éppen a búsképű lovag borbélyává. Egy-egy új szerepre minden lehetséges forrásból felkészült, figyelembe vette a nagy elődök színpadi megoldásait is. De sosem kopírozott, minden szerepet a saját egyéniségére formált. Egy-egy előadáson pedig nemcsak a közönség, hanem maga is hitte, ő és a szerep egy és ugyanaz. Így lehetett drámai, játékos, virtuóz vagy elegáns – amit a szerep kívánt.
Európa szinte valamennyi jelentős balettszínpadán vendégszerepelt, fellépett az Egyesült Államoktól a Távol-Keletig. Művészetét elismerték Liszt- és Kossuth-díjjal s kiváló művészi címmel is. A legnagyobb elismerés azonban a szeretet, amely mindenhol övezte őt. Táncpartnereire rá tudott hangolódni, mindenkivel megtalálta a közös hangot, és bár a színpadon negatív hősként is lenyűgözte a nézőket, az életben jó kolléga, jó családapa és jó ember volt. 2006-ban, amikor a táncművészeti főiskola rektora lett, nem csak újításaival és friss szemléletével lopta be magát a növendékek szívébe.
Lelkesedése mindvégig töretlen maradt a táncosi hivatás iránt, példát mutatva sok pályatársának. S még ha olykor három ember feladatával birkózott is, bírta erővel, tekintetében az öröm sosem tört meg. Ifj. Nagy Zoltán a múlt nyárig ugyanaz az örökifjú, nemes herceg maradt, mint aki először a színpadra lépett.
Kétféle befejezése van A hatytyúk tavának. Az ismertebb változat szerint Siegfried herceg szerelmével belefullad a tóba. Ám az eredeti koreográfia szerint a herceg képes megtörni Rotbart gonosz varázslatát, letépve annak bagolyszárnyát. Tavaly ifj. Nagy Zoltán ezt a változatot táncolta. Betegágyán többször is szembeszállt a halállal.
Jó herceg, most nagyon sokan siratnak!