Focilabda, bakancs, Mozart

Nigel Kennedy jelenség. Showman, és ilyen minőségében egy kicsit felszínes is, de polgárpukkasztó manírja mögött valódi tehetség lakik. Igaz, hogy focilabdát rúg a közönség soraiba, hogy a kedvenc csapata színeivel világíttatja meg az orgonát, miközben bakancsban és punktaréjban ugrál, de kétségtelen: muzsikája meg tudja indítani a legkonzervatívabb komolyzene-rajongó szívét is.

Ha akarja. Csütörtök esti beugrása ugyanis a koncertet lemondó Maxim Vengerov helyére felemásra sikerült. Mozartot ellinkeskedte az elején, és így a végére sem tudta igazán összeszedni magát ahhoz, hogy tartalmat adjon a hangoknak, a szünet után viszont úgy játszotta Beethovent, hogy az ember hátán futkosott a hideg. Hab volt a tortán a bő háromnegyed órás ráadás, amelynek zenei geg- és poénáradatát viszont komolyan zárta: egy szépen előadott Bach-tétellel és egy ír dallal nyugtatta le a kedélyeket. Ezzel megbocsáthatóvá tette a gyenge kezdést.
Bachhal nyitott, az E-dúr partitával, többszörös tempóban, üres virtuóz futamokká silányítva a gyönyörű dallamokat – ennyi erővel elővehetett volna egy Dongót vagy A pacsirtát is (ez utóbbit a ráadásba bele is szőtte). Ezt a kezdeti dekoncentráltságot megsínylette Mozart D-dúr hegedűversenye is, amelynek már az első ütemeiből kiderült: az, hogy nincs karmester, és ő maga irányít, nem működik. Először is, mert nem irányít, csak bohóckodik, másodszor, mert a zenekar egymagában képtelen árnyalni a játékát, és még egy egyértelmű dinamikai váltást sem bír követni. Bár csillogtak a szemek és mosolygott minden muzsikus, talán leggyatrább koncertjét adta a Danubia zenekar. Ez a lomhaság és érzéketlenség különösen Beethoven hegedűversenyénél volt szembeötlő, itt ugyanis Nigel Kennedy észbekapott és megmutatta, mit tud valójában.
Nigel Kennedy Varnus Xavérhoz hasonló jelenség, hatalmas tehetséggel, viszont sutább poénokkal. Egyáltalán nem akar intellektuális lenni a beszólásaival, nem Mozartról anekdotázik, hanem a hajmosási szokásokról, nem zenei vicceket sütöget, hanem celebként mutatja be a zenekar tagjait. Bár egyáltalán nem ülnek a tréfapróbálkozások, a közönség megszakad a röhögéstől: nem a poénok viccesek, hanem Nigel Kennedy maga. Exhibicionizmusa és öröme saját teljesítménye fölött vidító. Képes magát megtapsoltatni, levegőbe bokszolva örülni minden egyes tétel után, de az az érzésem, legszívesebben minden futam után meghajolna. Így csak ugrál egyet-egyet örömében, ami vastag talpú bakancsában mulatságos látvány – különösen egy ötven év felett járó embertől. Amennyire nem intellektuális a szavak terén, annyira az a muzsikában: a zene nyelvén nagyon is érti a tréfát, Beethovennel és a zárással pedig megmutatta, a látszat ellenére milyen komoly zenész, a szó minden értelmében.