Az új nő

Valamikor a hetvenes években legalább annyi levelet kaptam az olvasóktól, mint amennyit ma. Csak a téma volt egészen más. „Szeret a Józsi engem, csak az a helyzet, hogy kicsi a mellem, és ezért ott fog hagyni. Tessék megírni, hogyan nagyobbíthatnám meg, hogy a Józsi ott ne hagyjon.” Akkoriban is ugyanaz volt a véleményem, mint ma, Józsi nem azért akarta otthagyni a leányzót, mert kicsi a melle, hanem mert kiszeretett belőle. Ha Józsi szerelmes, a mell mérete lehet palacsintányi vagy pattanásnyi. Nem számít. Plasztikai sebész barátom mondja, hogy amennyiben a férj küldi a kés alá a feleséget, rendszerint nem vállalja a műtétet. Illetve igyekszik lebeszélni a nőt, mert most a melle nem tetszik a férjnek, holnap az orra, aztán a fülei, végül pedig úgyis válás a vége. Csakhogy ez ma már nem ilyen egyszerű. Ma nőnek lenni nem nemiség és állapot kérdése, hanem valami elvetemült elváráscsomag verejtékes teljesítésének közbenső állomásai. Ma egy nő kizárólag alapanyag, mint az alapleves. Csak ízfokozókkal, adalékokkal, szintetikus hozzávalókkal és más egyéb egészségre ártalmas, pénztárcára csapást mérő ostobaságokkal teljesedhet ki. És erre a nők vevők, ahelyett, hogy lázadnának, és messze hajítanák az újságokat, kitörölnék a nőellenes topikokat, és messze elkerülnék az olyan internetes tanácshelyeket, ahol jól fizetett szélhámosok buzdítják őket a szvingerklubok használatára.
A ma nője nem eszik, csakis tudományosan táplálkozik zöldet zölddel, sárgát sárgával, vércsoportdiétával vagy párosítóval, káposztalevessel vagy grapefruit-, ananásztablettával, Csala csodateájával, tojással, algával, ásványvízzel, Atkinssal, mit tudom én, mivel. Az bizonyos, hogy az a maroknyi modellkör, akit az ország irigyel, mélyen hallgat arról, mekkora az ára ezeknek a darázsderekaknak. A hánytatásokról, hasmenésekről, beöntésekről nem írnak a színes lapok. Írnak helyette a narancsbőrről. Ez a tébolyult ragály az egész világon nyomul. Megszüntetni állítólag nem lehet, küzdeni ellene kötelező, vagyonokba kerülő terápiák, kenőcsök, dörzsik, fáslik, krémek kecsegtetnek a semmivel. A mélyponton hollywoodi színésznők fenekét mutogatják karikába foglalva: na, ott a narancsbőr!
A kereskedelmi televíziók megunhatatlan gusztustalansága a mellplasztikák taglalása. Ami végül is nem tartozik senkire, abból társadalmi esemény kreálódik, lásd Molnár Anikó, illetve Zalatnay Sarolta mellei. Hová lett a nőkből legalább nyomokban valami szemérem, amikor vihorászva mutogatják fedetlenül magukat ország-világnak? A válasz nem marad el, a férfiak sokszor eldobható tárgyakként közelítenek a nőkhöz, azok nagy felháborodására.
A mai nő nem nő, ha celebként nem jelenti ki, hogy nem akar férjhez menni, mert a papír nem jelent semmit. Egyébként igaz, ezek a papírtalan „nagy szerelmek” a szemünk láttára pukkadnak ki, hogy jöjjön helyettük egy másik. A szoptassunk, ne szoptassunk versenyéből nem a józan megfontolás, anyai tapasztalás kerül ki győztesen, hanem valami erőszakolt alibiduma. A nem szoptatók nagy hangon mondják a magukét, de közben a mellüket féltik. Ez az igazság. A mai nő ne számoljon azzal, hogy a gyerekszülés után legalább egy fél évig nyugta van. Nem. Már neve is van az új ellenségnek: bébiháj. Ez a szó nem azt jelenti, hogy a kisbabának vicces kis tokája nőtt, hanem azt, hogy az anya hasán, farán ott a szülés után felszedett kilómennyiség. És ettől a „bébihájtól” szabadulni kell. Ha törik, ha szakad, mert különben nem vagy nő.
Mindezt a férfiak kegyei miatt? Nem, a divatipar diktatúrája miatt.