Zengőhúr

Ábrahám Judit
Úgy szeress, mint / ha jó volna, / mintha szívem / szíved volna – akár Zerkula János szavai is lehettek volna betegségében e József Attila-vers sorai. 2008. május 7-én, arcán immár a nyugalom földöntúli derűjével, távozott közülünk Zerkula János erdélyi prímás. Sírjánál zokogtak mind, akiket nemcsak a muzsikája, de együtt érző szavai is gyógyítottak. Derűs, szeretetteljes lénye a magyar népzenei élet egyik legkedveltebb muzsikusává tette. Mint a magyarországi, főképp a Marczibányi Téri Művelődési Központ csángó táncházainak gyakori vendége zenéjén, valamint humoros történetein keresztül szórakoztatta, oktatta lelkes hallgatóságát. Nemcsak magyar, de külföldi fellépései alkalmával is pillanatokon belül kapcsolatot tudott teremteni a közönséggel, magával ragadta az embereket.
„A hangszeren játszó ember hivatottsága könnyen hivatássá válik […], lassanként a közösségből zenei értelemben kiemelkedik […], a közösség szellemi színvonala fölé emelkedik, mert amihez ő ért, azt akárki nem tudhatja […], így lesz specialista” – írja Dincsér Oszkár Két csíki hangszer – Mozsika és gardon című munkájában. Ősi módszer szerint tanulta a mesterségét, vagyis: közvetlen mester-tanítói láncolatban. Nem iskolában és nem autodidakta módon. A tanulásnak e sajátos módszerében a tanítvány évekig „ücsörög” és tanul a tanító, vagyis a mester mellett, és szájhagyomány útján sajátítja el a „tudományt”. A cigány muzsikus családokban apáról fiúra vagy közeli rokonra hagyományozódik a mesterségbeli tudás. Mára ez a folytonossági láncolat a zenész családok többségében is megtörni látszik, ezért szokás Zerkula Jánost az utolsó nagy prímásként emlegetni.
Mivel nem szerette volna tudományát a „fődbe vinni”, ezért szívesen gyűjtött maga köré tanítványokat. Bárkit, akiben kevéske érdeklődést látott, szívesen tanított. Így hagyományozta a gyimesi népzene, a prím és kíséret, vagyis a hegedű és a gardony mesteri színvonalú technikáját „külső” utódokra: „Ott van a kezetekben s az újjaitokban, amit tanítottam, s vigyázzatok rea!” – szólt az utasítás a betegágyról. Sokszínű személyiség volt, nemcsak zenében, táncban volt mester, de értett a csontkovácsolás egyik változatához, erdélyi nyelvezet szerint a „kenéshez”, valamint a szavaknak és a szóbéli előadásmódnak is nagy művésze volt. Következzen most egy általa elmesélt igaz történet:
„Egyszer há…! Há nekem ez vót az életem. Világéletemben ez vót nekem gyermekkoromtól. Apám es halászember vót, há…
Egy hétköznap vót egy olyan szép ünnep, hogy feljöttünk Reginával Hidegség Szádától ünneplősön a misére. Mikor kijöttünk a miséről, nem foghatunk [mehetünk] lefelé:
Gyere bé, kicsi sógor! – bémenyünk Jánosékhoz.
Jánosékon belül vót egy nagy dugás [duzzasztás], ott haroggal fogtak pisztrangot es: Hosszú Dénes. Az egy olyan parasztember vót, az úgy vágott [ellenségeskedett] engem, vagy mást, vagy valakit [mindenkit]. Az feljelentett, s ha megfogtak, hogy folytattál ilyen orvhalász-vadászatot, amennyi ikra vót a pisztrangba – törvénybe vót ez –, annyi évet kaptál, ott mindegy, hogy egy pisztrangot fogtál meg!
Bémenyünk, s Gizi mámá valami edényt mosott a víznél. Az öreg, ahogy a haroggal kikapta a vízből a halat, ő meglátta, béjő, s azt mondja:
Olyan beteg vagyok, János!
Há mié?
Dénes kifogott egy halat, úgy megkívántam, a szüvem szakad meg.
János csak ilyent csinált, ne, fellépik Déneshez.
Amennyi halat fogott, annyit fogott, egyet adjon nekem pénzé!
Künn űltünk, szivaroztunk apósommal a tőtésen, én addig nem tudtam, miről van szó.
Ej, sógorom, ne törődj semmit. Bélépek, egy egrit vagy bacsót vagy valamit fogok, s a szájához húzzuk Gizella néninek, s annyi elég – mondom – nem lesz el a kölyke.
Isten engem úgy segéljen meg, úgy, ahogy vótam, ünneplősön, há én csak azt hittem, hogy egy kő alá bényúlok.
Bémenyünk, s há, semmi! Ez alatt a kő alatt es…, az alatt es…, itt es…, ott es matatok, s há sehol semmi. Egy kicsitt odébb megyek, a hídon alól vót egy nagy gyepü, amit az árvíz hozott vót, s egy nagy gübe. Gondolkozom, mit csináljak: kétméteres mély gübe! Letérdelek, soha nem felejtem el, kezdek ásni a kezemmel, ásni, s bényúlok, há kapok egy olyan helyet, ahol kétméteres fal vót úgy le: a víz leesett vót, s levágta a falat kétfelől.
János túlfelől vót, a sógorom a kutyával, nehogy Dénes meglásson münköt. Olyan kutyája vót neki, vadászkutyája, hogyha egy madár reppent es, így csinált: hhö! János biztos vót ebbe.
Mondom:
Sógor, én nem hallok, mikor a víz zúg, csak dobj egy követ hezzám, s akkor én rögtön tudom, mi baj van. Ez lesz a jel, heába, hogy a kutya ugat, vagy te kiabálsz!
Kapok egy likat a falba belé, hogy egyáltalán se fel, se le, csak egy ilyen lik vót bé. Há nem mertem belényúlni. Sohase féltem addig, esküszöm, soha az életbe, soha, de soha nem féltem semmitől, de ekkor megijedtem. Idáig bényúltam, lefeküdtem, bényúltam idáig ne, de nem értem el a kezemmel a liknak a szélit. Mikor húzom ki a kezemet, gondolkozok, s mondom, mindegy, megcsalom, ha van ott, akkor ki kell jőjjön. Visszahúzom a kezemet, megcsaltam. Ne így kell, aki tud pisztrangot fogni, s ha akar pisztrangot fogni kézzel, csak így lehet.
Húzom a kezemet, s esmen nyúlok vissza, s esmen… Há eccer valaki elkapja a kezemet! Hoppá! Béfalta a kezemet! Három újjamot fogta bé, akkora pisztrang vót! Én nem írtóztam meg, csak ekkor egy kicsit gondolkoztam, hogy: békapta? – jól tette! De gyorsan, ott nem lehet sokáig gondolkozni! Én es ügyes vótam, rögtön ragadtam rajta. Megszorítottam jól, a füle mellett kijött az újjam!… Mindegy, ha kígyó, ha mi, jön velem! Mindegy! Eppe borica!, ez a tiéd gazduram! – de ez ott benn vót, jövünk ki, s hát ahogy jobbról vótam én ledőlve, bé vótam nyúlva a falba, s kihúztam, há nem ide húztam, ide, nem vót üdőm erre! Amikor megkapta a levegőt az a hal, megvette magát, átal a nyakamnál megfordított, s belé a gübébe! Szervusz, Zerkula! De el nem csaptam, me a fülin jött ki a kezem. Nekem mindegy vót, hogy egy méter vízbe estem vóna belé, vagy tener [tenyérnyi] vízbe, nekem annyi, én olyan vótam, mint egy gumilapta, csak ennyit csináltam, úszni tudtam, úgy, mint a hal.
Kijövünk onnan, de én, hát tudjátok, mind amikor valaki beléesik a vízbe: tiszta locs vótam. Azt mondja valaki, aki halat akar enni, meg kell vizüljön, ez eccer biztos!
– Jaj, csapd el, vesd el, miféle te, ez! – kárinkodott János.
Hoztam az ölömbe. Kimenyünk Gabri Péterék felé a fűbe, a Sarjuskertbe lenyomtam. Gyere csak ide, öcsém! Olyan ereje vót, mint egy legén, nem bírtam vele, s vergődött, vicsogott.
Jaj, mikor János meglátta! S a kutya. Odajött mellém, s: »öööm, öööm«, hogy ne hallja a halász, aki engedélyes halász vót, úgy meg vót tanítva, hogy csak halkan, olyan okos kutya vót!
Hat horog vót belészakadva a szájába! Hat! Nem tudták horoggal kifogni.
Ettünk tizenketten belőle – csak egy darabjából!
Ha nem igaz vót, az Isten ne segéljen meg, hogy Budapestről hazaérjek, sohase!
Soha többet olyan halat nem fogtam.”
(Részlet a szerző Zerkula című könyvéből.)

Emléked legyen áldott, nyugalmad legyen csendes, benne vagy szívünkben, benne vagy zenénkben, táncunkban.

A szerző népzenész