Az egyetlen dolog, ami szükséges
a Gonosz diadalához,
hogy a jó emberek ne tegyenek ellene semmit.
Edmund Burke
Ha vannak igazán dicsőséges és felemelő pillanatai a világtörténelemnek, akkor a kis nemzetek bátor kiállása sorsdöntő történelmi helyzetekben mindenképpen ezek közé tartozik. Ki ne ismerné el az ókori Görögország maroknyi és elszánt, az akkori világ leghatalmasabb birodalmát és legzseniálisabb birodalomépítő hadvezérét feltartóztató hős csapatának példátlan teljesítményét? Ki ne szólna elismerőleg a kis finn nép hősies küzdelméről a függetlenségét veszélyeztető, hatalmas és rettegett Vörös Hadsereggel szemben a második világháborúban? Vagy – hogy ne kelljen mind térben, mind időben ilyen messzire mennünk a példák keresgélésénél – itt van saját hazánk, amely nemegyszer mutatott példát a világnak önfeláldozásból és bátorságból: 1956 a világ minden szegletében a kis népek hősies bátorságának, önfeláldozásának és szabadságszeretetének szinonimájaként él a köztudatban.
A fenti történelmi példáknak a nagyszerűsége nem az elsöprő túlerővel szembeni látványos siker és lehengerlő győzelem erejében, hanem a reménytelennek tűnő küzdelem elszántságában, a hit és a szabadságszeretet dacos megnyilvánulásában rejlik. A sorsdöntő pillanat magasztossága megsokszorozza a számszerűleg porszemnyi nemzet erejét és eltökéltségét, szinte a lehetetlen határáig kitolva az egyéni és a közösségi teljesítőképességet, lélektani előnyhöz jutva az ellenféllel szemben. Ez a hegyeket megmozgató akarat diadala.
Bár első ránézésre e példákkal nem összehasonlítható, de történelmi jelentőségét és következményeit tekintve mindenképpen kimagasló tettet vittek véghez az ír szavazópolgárok június 12-én az Európai Unió lisszaboni szerződésének elfogadásáról tartott népszavazás alakalmával. Hogy az előbbi hasonlatok mégsem egészen eltúlzottak, azt jól szemlélteti a szerződés előkészítése alatt folyamatosan zajló diplomáciai és pszichés nyomásgyakorlás, amelyet a tagállamok sürgősségi ratifikálással (és itt kiemelten említendő a magyar országgyűlési képviselők szégyenteljes szavazása, amely alulmúlhatatlan szolgalelkűségről tanúbizonyságot téve elsőként, olvasatlanul hagyta jóvá a szerződést), az unió felhevült képviselői pedig tendenciózus címkézéseikkel és fenyegetéseikkel gyakoroltak az alkotmányos jogukat gyakorolni készülő ír szavazópolgárok többségére.
Írország, a kettősségek hazája
Minden népnek más az elnyomóihoz való viszonya. Egy nép lelki, erkölcsi, kulturális öröksége nagymértékben befolyásolja a választott túlélési stratégiát és annak sikerét. Gandhi például függetlenségi mozgalmának sikere érdekében a keleti ember spirituális töltetéhez közel álló passzív ellenállásra épített. Az ír ellenállás a brit megszállás hosszú évszázadai alatt egy sajátos politikát alkalmazott, amelynek lényege, hogy a kevésbé fontos dolgokban engedni kell a nagyobb célok megvalósulása érdekében. Ez a különös pragmatikus stratégia elnyomó és elnyomott viszonylatában egy első ránézésre kusza kettősséget alakított ki Írországban.
„Írország a meglepetések hazája, itt semmi sem az, mint aminek látszik” – idéztem fel magamban az ír referendum eredményét hallva egy kedves ír barátom szavajárását. Akkor osztotta meg velem ezt a bölcsességet, amikor az első pár Dublinban eltöltött hónapom után kifakadtam: Írország és népe szinte semmilyen tekintetben nem támasztotta alá a könyvek és filmek nyomán kialakult várakozásaimat! Az északír problémát taglaló filmek, könyvek és újságcikkek nyomán bennem egy harcias, vad, erőteljesen brit- és protestánsellenes nép képe alakult ki. Ehhez képest az Ír Köztársaságban a világ talán legbéketűrőbb, legszelídebb népével találkoztam. Elképedéssel tudatosítottam magamban a közismert tényt, hogy e büszkeségéről és hagyományőrzéséről ismert nép elfelejtette saját ősi nyelvét, és helyette elnyomói nyelvén beszél.
A világ talán legkatolikusabb országának fővárosában két székesegyházat talál a látogató (a Christ Church- és a Saint Patrick-katedrálist), azonban mind a kettő protestáns. Ha este az ember betér egy ír kocsmába, ott jó eséllyel az angol Premier League egyik futballmeccse megy, amelynek mindkét csapatát legalább olyan harsányan biztatja a virtuális sportaréna ír szurkolótábora, mint annak brit támogatói odahaza. Dublin a György és Viktória korabeli építészetével, jellegzetes színes ajtóival, a brit mintára felépített közigazgatási intézményeivel, a többnyire anglofon, de azért ír tudatú lakosságával és természetesen a fővárosokat általában jellemző gyors életritmusával erős kontraszt a rusztikus, bájos, múlt századi lassúságot és időnkívüliséget idéző, érthetetlen angol dialektust vagy – ritkább esetben – óír nyelvet beszélő, az itthoni liberális értelmiség szóhasználatával „mélyír” lakosságával szemben.
Ezt a sajátosan ír kettősséget talán a két legnagyobb dublini egyetem rivalizálása szemlélteti a leginkább. A híres-neves, Erzsébet királynő által alapított Trinity College ugyanis – amely többek között Burke, Hamilton, Swift és Joyce alma matere – máig erősen protestáns, a brit Oxford és Cambridge Egyetem testvérintézménye, és ennek megfelelően ír diákjait Írország-szerte illetik a gúnyos „West-Brit” (vagyis „nyugatbrit”) jelzővel. A függetlenség kivívása után a Trinity ellensúlyozására jött létre a rivális katolikus intézmény, a University College Dublin. A megosztottság komolyságát jól szemlélteti, hogy jelen sorok írójának volt olyan katolikus évfolyamtársa a Trinityn, akinek nagyanyja azóta nem állt szóba unokájával, hogy az egyetemi felvételi kérelmét beadta a felsőoktatási intézménybe. Bár ez mára elég eltúlzott reakciónak tűnhet, mégis érthető az idősebb korosztály ellenszenve: a Trinity ugyanis a bájos szürkeséget és visszafogottságot árasztó főváros szívében, pazar angol építészeti pompával terpeszkedve, mindmáig államként áll az államban, emlékeztetve az őslakosokat elnyomóik uralmára. Ma már ugyan nem átkozza ki az ír katolikus egyház a gyermeküket ide írató híveiket (ez a nyolcvanas évek derekáig így volt!), de azért általános vélemény Írországban, hogy rendes ír katolikus a Trinitybe nem járatja gyermekét.
Gyakorlatias megközelítés
Mint mindennek, ennek a sajátos ír kettősségnek is megvan a maga logikája: ami esztétikus, praktikus és hatékony, mint a György korabeli ajtók, az angol nyelv vagy a precedensjog, azt Írország átvette, megtartotta, és ezzel cseppet sem csorbult az ír nemzeti identitás. Ez azonban nem gátolta az íreket abban, hogy akár a legnagyobb ellenszéllel szemben is megvédjék azokat az értékeket, amelyek az írek kollektív erkölcsi és nemzeti igazságérzetének archimedesi pontjait képezik. Ezen nyugszik ugyanis az ír nemzettudat.
A liberalizmus frázisaitól hangos Nyugat-Európában üdítő kisebbségként képviselik mindmáig az abortusz- és eutanáziaellenes álláspontot; a militáns, birodalmi beidegződésektől nehezen szabaduló Európában (lásd az iraki megszállás vagy a közös uniós hadsereg kérdését) – ugyancsak kisebbségi álláspontot képviselve – következetesen védik a katonai semlegesség eszméjét. Az ír alkotmányból pedig az óriási nyomás ellenére sem került ki az a bekezdés, amely a köztársaság függetlensége óta egynek és oszthatatlannak minősíti a sziget egészét, félreérthetetlenül utalva a mindenkori ír külpolitikai célkitűzésre, Írország jövőbeni újraegyesítésére.
A cél és az eszköz
Mégis hogyan lehet, hogy a tagállamok, az unió bürokratái, intézményei és a saját választott kormányuk pénzt és időt nem kímélő kampányával, valamint a jelenkori liberális tudat- és véleményformáló média összehangolt műveletével szemben sikerrel vette fel az ír nép a küzdelmet? A válasz részben az írek szocializációs szokásaiban keresendő. Az olyan országban, ahol az elsődleges kikapcsolódási forma az életkori, jövedelembeli és társadalmi különbségeket elfedő pubkultúra – amelynek az alkoholfogyasztáson túl a közösségi együttlét és eszmecsere a lényege –, ott a média befolyásoló hatása lényegesen lecsökken. A közösségként élő társadalmakban pedig felértékelődik a civil társadalom szerepe, amely a jelenlegi referendumban ismét győzelemre vitte az íreket.
A lisszaboni szerződés Írország függetlenségére és szuverenitására nézve veszélyt jelentett, hiszen sok tekintetben felülírta volna a hőn dédelgetett, több száz éven át védett ír alkotmányos elveket, és számos területen (adózás, bevándorlás, hadügy, sőt még az olyan érzékeny területeken is, mint az abortusz és az eutanázia tilalma stb.) elvont volna tagállami jogköröket.
Ha van ország, amely tudja, hogy mit jelent ez (vagyis ha egy idegen hatalom dönt az ország sorsa felett), akkor az Írország.
PSG
A nemi erőszakkal vádolt sztárfocista már az Aranylabdáról álmodozik
