Az írországi nem szavazat tanulságai

Szombaton megjelenő Magyar Nemzet Magazin mellékletünkben érdekes interjú lesz olvasható. Ebben Daniel Cohn-Bendit, az Európai Parlament Zöldek frakciójának társelnöke arra a kérdésre, hogy az illegális szemétteleppé változtatott Magyarországot miért nem szabadíttatja meg a kosztól az Európai Bizottság, ha már erre a jelenlegi magyar kormány képtelen, a politikus lakonikusan azt a választ adja: azért, mert az Európai Bizottság – az Európai Unió „kormánya” – nem teszi a dolgát. Jó okunk van feltételezni, hogy a veterán európai parlamenti politikus ezt a kijelentését az Európai Unió alapos ismeretére alapozva tette.
Tételezzük fel, hogy egy újságírónak kedve szotytyanna az ügy továbbvitelére, és feltenné ugyanezt a kérdést az Európai Bizottságnak.
Jó eséllyel a következő történne: miután az illetékes biztos szóvivője az írásban feltett kérdésre két teljes napon át nem válaszolna, a képzeletbeli újságíró telefonál neki. A szóvivő vagy azzal felelne, hogy nagyon sajnálja, de éppen külföldön volt; vagy pedig azt, hogy a kérdést nem kapta meg, és kérné, ismét küldjék el neki. Ezt követően három nap múlva – ez a kényes kérdések megválaszolásának átlagos ideje – a bizottság valamelyik háttérintézményéből a szóvivőhöz érkezne egy semmitmondó, technikai jellegű válasz, amelyből egyetlen dolog derülne ki: az Európai Bizottság az ügyben nem illetékes.
És itt már mi is feltehetünk néhány kérdést. Az egyik az, hogy egy gigantikus méretű, több tízezer embert foglalkoztató szervezet miként engedheti meg, hogy az intézmény működésére vonatkozó kérdés megválaszolása személyhez, és így annak utazásához, netán betegségéhez kötött legyen. Hiszen az újságíró nem egy szóvivőt, hanem rajta keresztül az intézményt kérdezi. Mindezt még szomorúbbá teszi, hogy az Európai Bizottság nevében névvel csak annak szóvivője nyilatkozhat. Távollétében vagy elfoglaltsága esetén helyettesei kijelenthetik: nem tartják magukat illetékesnek a válaszadásra, netán ők is elérhetetlenek. De feltehető az a kérdés is, hogy a szóvivők miként engedhetik meg maguknak, hogy a szoros határidővel dolgozó napilapok által feltett kérdésre napokig ne adjanak választ?
Azt is meglehetős szomorúsággal kell megállapítani, hogy az Európai Unióban az újságírók íratlan viselkedési kódexe igencsak hasonlatos ahhoz, amely az egykori Szovjetunióban érvényesült. Ott a moszkvai tudósítók zöme (és most nem a Magyarországról kiküldött újságíró-pártkatonákról van szó, akik az 1990-es fordulatot követően ugyanazon a széken maradva „szép” hagyományukat vitték tovább a XXI. század magyarországi sajtójába) elfogadta azt a szovjet gyakorlatot, amely szerint a „renitenskedőknek”, vagyis azoknak az újságíróknak, akik magát a rendszert kérdőjelezték meg, bevonták az akkreditációját. Márpedig sok lap volt akkoriban azon az állásponton, hogy inkább legyen látszatkérdéseket feltevő újságírója a Kreml közelében, mint senki. Így azután, sajnos, jóval többen voltak a szovjet korszakban a szovjet szabályok szerint működő tudósítók, mint a Malcolm Muggeridge-ek és Hedrick Smithek, azaz a valóban a szakmájuk szabályait követő nyugati tudósítók, akik hajlandók voltak annak idején meglátni a sokmillió áldozattal járó mesterséges éhínséget Ukrajnában, vagy – később – aktívan keresték az olyan ellenzékiek társaságát, mint Szolzsenyicin, Andrej Amalrik vagy Vlagyimir Bukovszkij.
A mai Európai Unióban hasonló jelenséget figyelhetünk meg. Azok az újságírók a kedvencek, akik a rendszert magát nem kérdőjelezik meg, a nyilvánvaló korrupcióra nem kérdeznek rá, és akik minél inkább technikai jellegű kérdéseket tesznek fel. Ők azok, akiknek az uniós tisztségviselők és vezetők nemcsak szívesen nyilatkoznak, hosszabb interjúkat adnak, de akiknek „szivárogtatnak” is. Akik pedig a „nép” által érzékelt valósággal kívánják szembeállítani az unió bürokratáit, várhatnak a sorukra. Gyakran sokáig, nagyon sokáig.
De más baj is van. Például az, hogy a magyar „konvergenciaprogramról” (értsd: a Gyurcsány-kormány uniós felzárkózási tervéről) a szélsőbalos hátterű Joaquín Almunia, az Európai Bizottság gazdasági és monetáris ügyekért felelős biztosa semmiképpen nem vallaná be: e konvergenciaterv teljesítésének esélye a nullával egyenlő. Ugyanúgy, mint ahogyan az egykori lengyel kommunista pártból Brüsszelbe érkezett Danuta Hübner regionális ügyekért felelős biztos asszony meghazudtolja szinte az egész magyar közvéleményt azzal, hogy az uniós pénzek szétosztása Magyarországon szerinte példaszerűen történik. Az
Európai Unió a kényelmes hazugságokra épül, és fő feladata immár mindennek a hatékony leplezése.
Az őszinteség brüsszeli hiányának érzékeltetésére említsünk meg egy másik példát. Talán vannak, akik még emlékeznek, hogy Kovács László, az adóügyekért és a vámunióért felelős biztos miként hangsúlyozta még 2004-ben, hogy uniós biztosként megszűnik hazája érdekeit képviselni, és azon túl már csak az uniós érdekekért dolgozik. Vajon Kovács László kijelentése mennyiben áll összhangban azzal az ádáz harccal, amelyet a tagállamok folytatnak nemcsak azért, hogy mindegyik tagország egy biztost küldhessen az Európai Bizottságba, de azért is, hogy biztosuk befolyásos „tárcát” kapjon? A válasz: sehogy. Itt is „őszinteség-deficitet” észlelünk, hiszen Kovács kijelentése és a tények ellentmondanak egymásnak. Az a napi gyakorlat is, hogy az unió természetes működése leginkább a tagországok önző érdekei érvényesítésének eredője. Amiért is ugyancsak ostobaság az ír nép „önzését” kivételesnek tekinteni. Az már egy másik kérdés, hogy a magyar biztos mennyire „hazája”, és mennyire egykori pártja érdekeit képviseli akár Brüsszelben, akár otthoni médiaszereplései során.
Az Európai Uniót az igazi sokk azonban akkor éri, amikor a nép kivételes esetekben véleményt alkothat sarkalatos kérdésekben. Mint 2001-ben, amikor az ír nép vetette el a nizzai szerződést (amelyre igent csak a neki tett komoly engedmény megadása után volt hajlandó mondani); vagy 2005-ben, amikor a francia és a holland nép vetette el az uniós alkotmány szövegét. De a sokkhatás különösen most lett erős, amikor az írek június 12-én ismét leszavazták a lisszaboni szerződést. Azaz szinte ugyanazt a szöveget, amelyet „alkotmány” néven a franciák és a hollandok korábban leszavaztak, és amelyet az Európai Unió álnokul, gyakorlatilag változatlanul hagyva, de a szöveget mellékleteivel együtt 390 oldalra bővítve, szándékosan a lehető legérthetetlenebbé téve, keresztelt át „lisszaboni szerződésnek”. Az uniós reakció a három évvel ezelőtti francia és holland nemet követő megdöbbenésnél azért volt most jóval hevesebb, mert most nagyobb a tét. Ugyanis a terjeszkedő Európai Unió mind súlyosabbá váló működési zavarai nem csak az Európai Parlament gyorsliftjeinek túlterheltségében mérhető le.
Közvetlenül a „nem” után az uniós pénzekből korábban jócskán részesedő íreket hálátlanoknak, a referendumon résztvevőket a lisszaboni szerződésben tájékozatlanoknak, az egész népszavazási eljárást pedig antidemokratikusnak bélyegezték. De valóban politikai kategória-e a hála vagy a hálátlanság? (Az utóbbit nem kisebb személy is a bőrén érezhette, mint Winston Churchill, a második világháború hős államférfija, akit „hálátlan” népe szavazott le 1945-ben.)
Hogy az írek tájékozatlanok lettek volna a lisszaboni szerződés betűtengerében? Ugyan, ugyan: vajon a lisszaboni szerződést annak ünnepélyes aláírása után két nappal ratifikáló magyar parlamenti képviselők bármelyike egyáltalán elolvasta azt? Sőt, továbbmenve, nem éppen az igenért kampányoló ír referendumbizottság elnöke, Iarfhlaith O’Neill volt az, aki a szerződés egyik homályos pontjának tisztázására feltett kérdésre kínos, perceken át tartó zavarodott hallgatással „válaszolt”?
Ami pedig az antidemokratikus „populizmus” vádját illeti, mintha a hisztéria uralkodna el a józanság fölött. A populizmussal eddig még nem vádolt Financial Times egyik legbefolyásosabb publicistája, Gideon Rachman június 17-i elemző cikkében a liszszaboni szerződés hibáiként éppen azokat emelte ki, mint amelyek miatt a nemmel szavazó írek zöme vetette el azt. „A szerződés olyan bizarr struktúrát hozna létre, amelyben az egymással versengő elnökök – az Európai Tanács és az Európai Bizottság – állandó zavart teremtenének.” Majd a lisszaboni szerződésben rejlő demokrácia kérdésére térve azt írta: a nemzeti parlamentek e szerződés hatályba lépése után nem módosíthatnának európai törvényt, és olyan új jogosultságra sem tudnának szert tenni, amelynek eredményeként megakadályozhatnának egy ilyen
európai uniós törvényt. Ami pedig magának a népszavazásnak a demokratikus voltát illeti, Rachman ezt írta: „Míg kissé fura a demokrácia nevében visszautasítani egy demokratikus szavazást Írországban, a pro-lisszaboni tábor éppen ezt az érvet hangoztatja anélkül, hogy (túlságosan) elvörösödne.” Majd hozzáteszi a franciák és a hollandok korábbi nem szavazatára utalva: az írek egyáltalában nem egyedülállóak e véleményükkel az unió népei közül. Cikke végén pedig azt ajánlja Európa politikai vezetőinek: álljanak ellen a kísértésnek, hogy az ír referendumot „azzal respektálják, hogy megpróbálják megváltoztatni azt”.
Rachmanon túllépve: még tragikusabbnak tűnik az, hogy amikor az uniós politikai elit a saját véleményét akarja „eladni”, akkor nemhogy az Európai Unió, de gyakran „Európa” álláspontjáról beszél. Ez pontosan ugyanaz az elit, amely megborzong, ha emlékeztetik rá: Oroszország sokkal inkább „Európa” része, mint az a Törökország, amellyel – nem kis részben amerikai nyomásra – csatlakozási tárgyalásokat folytat, de amely országnak óriási, muzulmán többsége Ázsiában él.
Az Európai Unió egykor nagyszerű hajója mindinkább sekély, sziklás vizekre sodródik. Sztálin egyszer állítólag azt mondta: ha a nép ellenáll akaratának, akkor a népet le kell cserélni. Ez akkor sem sikerülhetett, de ma sem a legjobb megoldás: a népre az uniónak elengedhetetlen szüksége van. Alekszander Szolzsenyicin, a sztálini Gulag-szigetvilág egyik világhírű áldozata írta a hazugságra épült szovjet rendszerről: ha az emberek megszűnnének hazudni, az huszonnégy óra alatt összeomlana. Az Európai Unió természetesen nem a szovjet Gulag-rendszer. De alapvető mechanizmusában riasztó hasonlóságokat kezd mutatni azzal.
A világ történelme tele van olyan elvetélt kísérletekkel, amikor – a Platón által javasolt, de szerencsére uralomra nem jutott „filozófus-királyoktól” egészen a kommunista élcsapatig – egy nómenklatúra akarta megszabni, hogy miként legyen boldog a nép, annak megkérdezése nélkül. E kísérletek következetesen tragédiába torkollottak, és hullahegyeket hagytak maguk mögött. A XX. század szörnyű tapasztalata után talán mégsem kellene egy újabb, hasonló kísérletbe fogni.