Szob a trianoni Magyarország északi határán, az Ipoly és a Duna torkolatánál fekszik. A település környéke – a határral kettévágott Ipoly-völgy – a bogyósgyümölcs-termesztés őshazája, köszönhetően a kiváló természeti adottságoknak. Az itt termett gyümölcsök íze, aromája egyedülálló. E vidék lakóinak sokáig jelentett biztos megélhetést vagy éppen jó fizetéskiegészítést az, hogy a málna-, a ribizli-, a bodza- vagy éppen az almaültetvényeken dolgoztak. Akkor még, egészen a kilencvenes évek elejéig volt kereslet, felvevőpiac. Ebben nagy szerepet játszott, hogy 1964-ben öt környékbeli termelőszövetkezet megalapította Szobon a saját tulajdonában álló gyümölcs- és zöldségfeldolgozó üzemét. Ennek termékei hihetetlenül népszerűek lettek, mondhatnánk legendává váltak, mivel jó alapanyagból, természetes módon állították elő gyártmányaikat – és persze, még nem köszöntött be a Coca-Cola korszaka. Az áruk minőségét jellemzi, hogy végül a különféle palackozott szénsavas üdítők megjelenése és térhódítása után sem vesztette el a Szobi szörp a népszerűségét. Olyannyira, hogy a Szobi Szörp Közös Vállalat igazgatótanácsa 1990. március 1-jén úgy döntött, hogy az eredetileg szövetkezeti tulajdonú vállalatot részvénytársasággá alakítja. A cél, hogy „az átalakulás révén a belföldi és külföldi tőke nagyobb mértékű bevonásával átalakítsák a termékkört, bővítsék az exportot, és növeljék a részvényesek vagyonérdekeltségét.” A cégtárban olvasható: a részvénytársaság a Gyümölcsfeldolgozó Szövetkezeti Közös Vállalat alapítói köréből zártkörűen alakult meg. Az alaptőke ekkor 290 millió forint volt, ami abban az időben igen sok pénzt jelentett. És a jegyzett tőke csak növekedett: 2000-re meghaladta az egymilliárd forintot. Közben azért történt egy és más. Azt, hogy a szobi gyümölcsfeldolgozásban valóban volt üzleti lehetőség, jelzi: már 1991 elején megjelentek a francia befektetők. A legfontosabb kérdés, hogy miben látták a lehetőséget. Becsületükre legyen mondva, azoktól, akik a gyárban dolgoztak, nem lehet rossz szót hallani róluk még ma sem. A környékbeli gyümölcstermelők viszont már egészen másképp emlékeznek a „francia korszakra”.
A régi szép idők
Ahogy Szob polgármestere, Remitzky Zoltán (szociológus, 1990 óta irányítja a települést) mondja, a szörpgyár legalább 300-400 embernek adott munkát. – A szobi üzem Közép-Európa legnagyobb ilyen gyára volt, amely uralta többek között az ukrán piacot is. Csak helyi iparűzési adó gyanánt legalább ötvenmillió forintot fizetett évente az önkormányzat kasszájába. Szobon akkoriban a bevétel fél-egy százalékát kérték a vállalkozóktól – ebből az adatból következtetni lehet a forgalom nagyságára – fogalmaz a polgármester. Szerinte a romlás akkor kezdődött el, amikor a kilencvenes évek második felében a piaci viszonyok változása miatt átalakították a termékszerkezetet a tulajdonosok, és átálltak az ivólégyártásra. Kilenc, a tetrapackdobozok töltésére alkalmas gépsort állítottak be, szinte az egész ország ellátására alkalmas kapacitással, sőt még külföldi megrendelések teljesítésére is futotta volna. Viszont a helyi termelők – akiknek érdekében annak idején a szövetkezeti vállalatot létrehozták – ekkortól már csak fillérekért tudták eladni terményeiket. A Szobi szörpöt és a többi terméket zömmel külföldről importált gyümölcssűrítményből készítették. A környék egyik meghatározó terményét, az almát is Szabolcsból hozták, a körtét az Alföldről szerezték be, ahol a termelők mélyen áron alul adták a gyümölcsöt, miközben a helyiek és a környékbeliek ennek következményeit szenvedték. Az Ipoly menti gazdák nekiláttak az addigi megélhetésüket biztosító ültetvényeik felszámolásának. A polgármester azt mondja: az elmúlt másfél évtizedben az egykor viruló település és az egész kistérség gyümölcságazata folyamatosan sorvad.
A vasút fénykorában még ötszáz embernek adott munkát, de a leépítések miatt a dolgozók száma töredékére csökkent. A kőbánya is tizedannyi embert foglalkoztat, hiszen teljesen gépesítették az ásványkinyerési és kőőrlési folyamatot, s most a szörpgyárra is lakat került. Nem beszélve azon települések sorsáról, amelyek háttérgazdaságként épültek rá a szobi gyümölcsfeldolgozó iparra. Így például az alagi tangazdaság és a gödi téesz is több száz hektáros őszibarack-ültetvényével készült beszállítói szerepére. S alighogy az ültetvény bő termőre fordult, a gyárban a termék- és termelési szerkezetet átalakították. A Szobi Szörp Gyümölcsfeldolgozó Zrt.-nél jelenleg is tart a felszámolási eljárás, mivel több milliárd forint tartozása van.
Ahogy az ember a kisváros utcáit járja, első pillantásra nem érzékeli a szegénységet. Ám ha szóba elegyedik a helyiekkel, a kép megváltozik. A vasútállomáson, ahol annak idején hosszú sorokban kígyóztak a vámkezelésre váró teherszerelvények, a tavaszi napsütésben, ebédidőben két fiatalasszony ücsörög az irodaépület lépcsőjén. Ők egyelőre még vasúti dolgozók. – A fizetés kevés – mondják –, de annak is örülnek, hogy van munka. Ugyanis a legtöbben ingázásra kényszerülnek, leginkább Vácra járnak az emberek a városból. A tömegközlekedés pedig drága. A fiatalabbik asszony szülei még annak idején a szörpgyárban dolgoztak. – Volt közösségi élet, biztos megélhetés. Most semmi sincs – jegyzi meg legyintve.
Tőkeleszállítás után csőd
A gyárhoz közeli kocsmában, az ott dolgozók egykori törzshelyén a férfiak már sarkosabban fogalmaznak. – Szétlopták az egészet, mint mindent ebben az országban – vélekedik egyikük.
Ahogy a cégtár adataiból kiderül, a franciák már az rt.-vé alakulás kezdeteitől jelen voltak az üzem vezetésében, de csak mintegy tíz év után, 2000-ben szereztek meghatározó, több mint 88,36 százalékos mértékű befolyást a cégben. Tíz év valószínűleg elég arra, hogy egy profi üzletember felmérje, milyen kilátásai vannak a vállalkozásának. A franciák majdnem egymilliárd forint értékben jegyeztek részvényt 2001-ben, ám rögtön utána a több mint egymilliárd forintos jegyzett tőkét leszállítják 540 millió forintra – azaz a saját részvényeiket értékelik le. Vajon miért? A tőkeleszállítás indoka – ahogy a cégtárban olvasható –, hogy megfeleljenek a törvényi előírásnak, amely a saját, illetve a jegyzett tőke arányait szabályozza. Ez konyhanyelven azt jelenti, hogy a vállalat felélte saját tőkéjének nagy részét, és ezért részvényeit – azaz a jegyzett tőkét – leértékelve pótolja a hiányt. Vagyis a részvényesek, köztük a franciák, pénzének nagy része is „elpárolgott”. Ha az üzem ennyire veszteségesen működött, akkor miért vették meg a franciák, akik tisztában voltak a helyzettel? A lapunk által megkérdezett szakértő úgy vélekedett: egy ilyen gazdasági tranzakció kapcsán az adott időszak hazai és nemzetközi törvényeit figyelembe véve akár a folyamatos pénzmosás, illetve adóoptimalizálás, azaz a haszon kivitelének szándéka az országból is felmerülhet. Természetesen azt is hangsúlyozta: mindez csak elvi következtetés, semmiképpen nem vonatkoztatja konkrétan az adott beruházó ténykedésére, bár a lehetőség nagy valószínűséggel fennállt. A cég érdekes módon még 2005-ben is kelendőnek bizonyult: miután a jegyzett tőke ismét gyarapodni kezdett (2004-ben kis híján elérte a nyolcszázmillió forintot), a vállalat csúcsvezetésének két magyar tagja kivásárolta a franciákat, akik elegánsan távoztak a zrt.-ből. Aztán a „magyarok” – akik elvileg több száz millió forintot fektettek az üzletbe – röpke két év alatt hirtelen csődbe mentek. A hitelezők kérték a felszámolási eljárás megindítását – a tartozás akkor már több mint hárommilliárd forintra rúgott. A szobi szörpgyár bezárt. Azok az egykori alkalmazottak, akik az utcára kerültek végül, a „magyarokat” szidják leginkább.
Remitzky Zoltán azonban árnyaltabban látja a kérdést. – Ahogy én tudom, amint a franciák kitették a lábukat, a bankok hirtelen „bekeményítettek”, és már nem olyan feltételek mellett adtak hitelt, ha éppen adtak, mint azelőtt. A beszállítóknak tizenöt napon belül kellett fizetni, a kész termékért viszont csak kilencvennapos határidőre fizettek a „multik”, a különféle áruházláncok. A csapda bezárult, és ez egyáltalán nem biztos, hogy a magyar tulajdonosok szándékain múlott – vélekedik a szobi polgármester.
Családok kálváriája
Mindenesetre az egyik családanya, aki a könyvelési osztályon dolgozott, elképesztő történetet mesélt arról, hogyan is bonyolódott a gyár megszüntetése. A munkatársak augusztustól nem kaptak fizetést, már egymástól sem tudtak kölcsön kérni, mert senkinek sem volt pénze.
Közben az őszi hidegben a fűtetlen irodákban továbbra is jelen kellett lenni, „imitálni a munkát”, ha valaha meg akarták kapni a járandóságukat. Azok, akiknek A hitelük volt az OTP-nél (és sokan akadtak ilyenek), duplán rossz helyzetbe kerültek. Mivel a cég nem utalta a munkabérüket, a hitelt megvonták. A továbbiakban már csak a kamat „ketyegett”. Az aszszony azt mondja: a legszörnyűbb a bizonytalanság volt. Ugyanis a vezetés nem mondta el az igazságot, napról napra hitegették a dolgozókat. Ő például belebetegedett a történetbe (a diagnózis ideg-összeroppanás, depresszió), tizenöt kilót fogyott, sem aludni, sem enni nem tudott. És ezzel nem volt egyedül a kollégák között. A munkájáért nem kapta meg a pénzt, de máshol sem helyezkedhetett el. Iskoláskorú gyerekeit viszont el kellett tartani valamiből. A férje is az üzemben volt állásban, és szintén nem kapott fizetést. A nagyszülők segítették át a családot ezen az időszakon. – De mi van, ha nekik sincs miből adni? – teszi fel a kérdést az asszony, aki már talált új munkahelyet, de az emlékeket felidézve még most is elsírja magát. Három hónap után végül kiderült, hogy teljes a csőd. A dolgozók megkapták jogos járandóságuk egy részét, de sokaknak a mai napig is tartozik a cég, és munkaügyi perek tömege indult meg a zrt. ellen. Ám a felszámolási eljárás során elsősorban a bankokat elégítik ki, ami marad, ha marad egyáltalán valami, azon osztozhatnak a dolgozók.
Magánzsebekbe vándorolt szövetkezeti vagyon
Prugberger Tamás agrárjogász, aki annak idején az egykori Szövetkezeti Kutató Intézet tudományos tanácsadója volt, a szobi gyárbezárás kapcsán arra hívja fel a figyelmet: az országban több száz milliárd forintra becsülhető az a szövetkezeti vagyon, amely a rendszerváltozás során közös tulajdonból magánzsebekbe vándorolt, mindössze húsz százalék maradt szövetkezeti tulajdonban. Azokat az embereket, akik annak idején „összehordták” a vagyont, jórészt kisemmizte a szövetkezeteket irányító, zömmel pártkötődésű oligarchia. Erre az elhibázott törvények adtak lehetőséget. A szövetkezetek papíron ugyan a szocializmus ideje alatt is közösségi tulajdonban álltak, ám irányításuk az állam által delegált káderek kezében volt, és működésüket – új gazdasági mechanizmus ide vagy oda – alapvetően a központi tervgazdaság szabályozta, szorította keretek közé. Lapunk hiába érdeklődött a privatizációs ügyekért felelős ÁPV Rt.-nél a szobi üzem magánosításának körülményeiről: ahogyan írják, sohasem tartozott illetékességi körükbe, mivel nem állami vagyon. A széthordás tehát mindenféle állami kontroll nélkül mehetett végbe, a többi szövetkezet sorsához hasonlóan. A károkat viszont legtöbbször az államnak kellett állnia: a kistulajdonosok kártalanítására az Orbán-kormány alatt történtek értékelhető kísérletek.
Prugberger Tamás szerint a gondok ott kezdődtek, hogy az Antall-kormány – tudatlanságból, a szövetkezet fogalmához kapcsolódó negatív történelmi asszociációk miatt – ellenségesen állt hozzá ehhez a termelési formához. És ezzel pont a volt kommunista káderek malmára hajtotta a vizet. – Pedig nem a formával volt a baj, hiszen – ahogy az agrárjogász fogalmaz – akkorra már a magyar szövetkezetek majdnem elérték a nyugatiak színvonalát. A törvényalkotásnak éppen meg kellett volna erősíteni őket úgy, hogy az állami és pártgyámkodás alól kikerülve valódi szövetkezetként kezdjenek működni, mint például a két világháború között a Hangya. – Akad néhány példa ma is, ami bizonyítja, hogy ez lett volna a helyes út: ilyen a baranyai baksai vagy éppen a csongrádi szentesi téesz – mutat rá Prugberger. A megalakuló zártkörű részvénytársaságokban, mint a szobi is volt, a részvényesek szavazata az általuk birtokolt papírok mennyiségének arányában esett latba, a nagyrészvényesek pedig rendszerint az egykori szövetkezeti vezetők lettek, akik már korábban megvásárolták „önmaguktól” a szövetkezet értékesebb vagyonrészeit. A kisrészvényeseknek, vagyis az egykori tagságnak gyakorlatilag nem volt ráhatásuk a döntésekre, azokat az igazgatótanács hozta meg. Így csorgatták át a közösség pénzét a magánzsebekbe.
Van még kiút
Az agrárszakértő úgy véli, még mindig nem lenne késő új irányt szabni a folyamatoknak, és megfelelő szabályozással megerősíteni a szövetkezeti mozgalmat, elősegíteni a kis- és közepes gazdaságok összefogásán alapuló beszerző, termelő és értékesítő társulások alapítását. Annál is inkább szükség lenne erre, mivel most ott tartunk, hogy az uniós gazdaszövetkezetek portékái szorítják ki a polcokról a szövetkezni képtelen magyar gazdák áruit. Megítélése szerint az államnak még most is lenne lehetőség arra, hogy megmentse a szobi szörpüzemet. Az újraindítás érdekében az állam az önkormányzat és a helyi tőke összefoghatna – ez Nyugaton már gyakorlat, a szakirodalom neokorporatív modellként emlegeti –, és szigorú feltételekhez kötve támogatást nyújthatna egy olyan beruházónak, aki vállalja, hogy helyi munkaerővel, helyi terményekből, helyi beszállítókkal végzi a gyártást. – Az állam például különféle pályázati lehetőségeket biztosíthatna ehhez. Ezzel párhuzamosan támogatni kellene a gazdák szövetkezését – hangsúlyozza Prugberger Tamás. Ám hozzáteszi azt is: nem látja, hogy a jelenlegi kormányban lenne erre akarat.
– A belgák viszont már Zebegénynél tartanak – tudjuk meg a közeli Ipolytölgyesen egy fiatal gazdától, aki elmondja azt is, a magyarok vágják ki az ültetvényeket, a belgák viszont tíz hektárokat telepítenek be gyümölcsfával.
Vajon miért éri meg nekik?
origo.hu
Kocsis Máté: Az ukrán titkosszolgálat összejátszik a Tisza Párttal
