Igazán sok helyen járt már a világban. El tudná képzelni másutt az életét?
– Többen kérdezték már tőlem. Én jól érzem magam itthon. Ezen a hazámat, a Kárpát-medencét és egész Európát értem.
– A Károly-díjat eddig olyan kiemelkedő személyiségeknek ítélték oda, mint Winston Churchill, Henry A. Kissinger, II. János Pál pápa, Roger testvér, a taizéi közösség alapítója. Az idén pedig Angela Merkel kancellár kapta. Mi történt, hogy ezúttal ismeretlenekre, civilekre is odafigyeltek?
– Az Európai Parlament elnöke, Hans-Gert Pöttering vetette fel tavaly, hogy létre kellene hozni az ifjúságnak szóló Károly-díjat is. Ebben nyilván közrejátszott, hogy az unió bővítésével az egykori szocialista országokból egy új generáció is megérkezett. Olyan fiatalok tömegéről van szó, akiknek a határok nélküli lét, a szabad mozgás és mindaz, ami ezáltal adatik, a lételemük. De többé-kevésbé azt a történelmi örökséget is hordozzák, amely elődeiket megfosztotta az említett lehetőségektől. A jövőnk szempontjából nagyon fontos, hogy Nyugat-Európa országainak fiataljai jobban megismerjék a mi történelmünket és gondolkodásunkat. Ez persze fordítva is igaz.
– Voltaképpen milyen teljesítményt értékeltek az ifjúsági Károly-díj által?
– A kuratórium azokra a már működő programokra írta ki a pályázatot, amelyek a határok nélküli Európa pozitív erőit mutatják fel. Az unió tagországaiból négyszáz pályamű érkezett be. A megmérettetés két fordulóban történt. A mi programunk, a Diákok határok nélkül csaknem másfél évtizede működik, és sokak áldozatos munkája hozta létre.
– Pontosan miről van szó?
– Egy magyar származású kanadai házaspár, Ayklerné Papp Zsuzsa és Aykler Béla 1994-ben elhatározták, hogy felkarolják a hátrányosabb helyzetű, határainkon kívül élő magyar fiatalokat. Mégpedig úgy, hogy nyaranta az anyaországban táboroztatják őket, így erősítve kulturális, nyelvi, történelmi identitásukat. Ennek anyagi alapjait saját pénzükből és az észak-amerikai magyarok közadakozásából teremtették elő, és fedezik a mai napig. Magam tíz évvel ezelőtt csatlakoztam hozzájuk. Minden nyáron 135 középiskolást fogadunk, akiket pályázatokon választunk ki Romániából, Szlovákiából, Szerbiából, Ukrajnából. Eddig 1800-an vettek részt a Rákóczi Alapítvány keretében működő nyári táborokon. Kanadában az Aykler házaspár mellett módomban volt megismerni azt a kultúrát és technikai hátteret, ahogyan a támogatókat egy jó ügy mellé lehet állítani. A szervezésben és az előadások tartásában éppolyan örömöm van, mint amikor a tizenévesekkel beszélgetek.
– Milyen témák kerülnek elő ilyenkor?
– Elsősorban egy-egy magyar történelmi helyszínhez köthető kulturális, morális kérdéseket vitatunk meg, különös tekintettel arra, hogy bizonyos történelmi eseménynek, korszaknak milyen tanulságai lehetnek a XXI. század társadalmi viszonyaiban.
– Egyszer mindenki kinő e táborozási korszakból, egyetemre megy, vagy szakmát tanul. Miután önnek megadatott, hogy több alkalommal kipróbálhatta magát külföldön, milyennek látja a pártfogoltak későbbi érvényesülési lehetőségeit?
– A tíz év alatt nagyon sok 16-17 éves, tehetséges, nyitott szellemiségű fiatallal találkoztam. A kisebbségi lét hátrányait azon lehetett lemérni, hogy nem volt meg a kellő önbizalmuk. Sok esetben az anyagiak szűkössége hátráltatta képességeik kibontakozását. Az a két hét, amit együtt töltöttünk, fokozatosan ráébresztette őket a bennük rejlő értékekre. Néhányuk későbbi útját figyelemmel kísérve megfigyelhető, hogy szépen érvényesülnek szülőföldjükön vagy itt Magyarországon. Egy nyugat-európai diák beleszületik abba a nyelvi közegbe, amelyet nekik szívós munkával kell megismerniük. Ezért sokat jelentene, ha a mi egyetemistáink mindegyike legalább fél évig külföldön tanulhatna.
– Ha már a külhoni tapasztalatokról beszélünk, nemrégiben még a washingtoni képviselőházban gyakornokoskodott. Hogy került oda?
– A táborral kapcsolatos munkám közben figyeltem fel az Egyesült Államokban, Buffalóban alapított Calasanctius (CTP) ösztöndíjprogramra. Így New York államban tanulhattam, teológiai és etikai témákon dolgoztam. A CTP program alapítója, Forgách Péter ajánlott az Amerikai Magyar Koalíció figyelmébe, amely egy igen rangos nonprofit szervezet. Elküldtem hozzájuk a pályázatomat, aztán az ő erkölcsi, szakmai és anyagi támogatásukkal kerültem a washingtoni kongresszus gyakornoki programjába, ahol három és fél hónapot dolgozhattam.
– Nem ijedt meg egy kicsit az ismeretlen tereptől?
– Szerencsére nem vagyok ijedős. Ha új helyzet előtt állok, rögtön pörögni kezd az agyam. Az előző hónapokban megtapasztaltam, hogy az Egyesült Államokban az érvényesülés kulcsa a gyors alkalmazkodás, a frissesség, a nyitottság. Ha ezt látják az emberen a többiek, segítenek.
– Milyen feladatokat kapott?
– A kongresszusi külügyi bizottság és a kongresszusi emberi jogi frakció meghallgatásainak és tárgyalásainak előkészítését végeztem. Emellett koordinátorként dolgoztam a kongresszusi magyar frakcióban.
– Milyen volt a munkastílus?
– Hihetetlenül feszített a tempó, de a pontosság, az ügyek gyors és rugalmas intézése miatt ez élvezetes. Ha van egy feladat, amelyet meg kell oldani, nem számít, honnan jöttél, kedvelnek-e vagy sem. Segítik egymást, ami itthon nem túl gyakori. A másik jó tapasztalat: ha megkérdeznek valamiről, a véleményedet komolyan is veszik. Példásnak tartom a felelősséget, ahogyan a képviselők, az adminisztrációban dolgozók átérzik, hogy az adófizetők minden centjével el kell számolniuk, s eszerint teljesítenek.
– Kicsit messzire jutott a reneszánsz irodalomtól, hisz a politika a nyers, sokszor kiábrándító valóság.
– Ez jelenleg nem feloldhatatlan ellentét a számomra.
– Mi vonzza a reneszánsz korhoz?
– Érdekel, hogy abban a történelmi korszakban miként hatottak a külső körülmények és a szellemi erők az egyes ember életére. Most is különleges korszakot élünk, és izgalmas, vajon mennyire múlik rajtunk, hogy hova jutunk. Sokszor kérdezem magamban: vajon léteznek olyan véletlenek, amelyek kijelölnek egy utat, és megváltoztatják a sorsunkat?
– És mire jutott?
– Sok múlik az egyénen, a társadalmi helyzeten, de hiszem, hogy létezik gondviselés, amellyel együtt kell működnünk. Ezt olykor magam is megtapasztaltam.
– Jóban vagy rosszban?
– Mindkettőben.
– Érdekes, mert az eddigi eredményeit látva azt is mondhatnánk: egy hibátlan „karriernő”.
– Egyetemi éveim elején elég bonyolult karakter voltam. Nagy egóval, nagy lázadásokkal. Az első államvizsgámon bakancsot és piercinget viseltem. Azt akartam tesztelni, hogy a külsőm számít-e, vagy ami a fejemben van.
– És?
– Jelest kaptam.
– A lázadásban nincs semmi új, minden generációban megvan ez a kényszer. Ma viszont itthon is, európai méretekben is ez gyakorta az önpusztítással, rombolással egyenlő. Mitől függ, hogy valaki a tagadás korszakát épen, önmaga értékeiben megerősödve lépje túl?
– Sokat köszönhetek a szüleim türelmének. A legvadabb megnyilvánulásaimkor is éreztem, hogy bíznak bennem. A másik megtartó pillér, amit a most lázadó fiataloknak ajánlani tudok: egy percig se felejtsenek el gondolkodni. Érdekes most visszaidézni, hogy a nonkonformista stílusom, az állandó kételkedésem egy ponton hogyan találkozott a hittel. Szüleim Szekszárdon élnek, vidéki értelmiségiek, soha semmit sem erőltettek rám. Az is igaz, hogy nagyon erős, konzervatív, katolikus szellemiségű családom van.
– Washingtonban szerzett-e barátokat?
– Igyekeztem minél többet „begyűjteni”.
– A külföldi tanulmányokat is végzett fiataloktól azt hallottam, ha munkát keresnek, mostanság szinte légüres térbe kerülnek. Van, ahol túlképzettnek tartják őket, másutt irigykednek rájuk. Ön mit tapasztalt?
– Sok jó ember várt itthon, és sikerült elhelyezkednem. Jelenleg a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban dolgozom, nemzetközi ügyekkel foglalkozom.
– Lehet, hogy diplomáciai pályára lép?
– Egyelőre új dolgokat tanulok. Ha mégis így alakulna, nem a protokoll miatt szeretném. Hanem azért, hogy abban a szellemiségben dolgozzam, amely előbbre viheti a nehéz helyzetben lévő országokat és társadalmi csoportokat.
origo.hu
Skizofrén férfit keresnek a magyar rendőrök
