Köznapló

Június 12., csütörtök
Semmi nem változik. Akárcsak négy évvel ezelőtt, a futball-Európa-bajnokság meccse közben, most is átkapcsoltam egy külföldi csatornára. A magyar riporter éppúgy tönkrebeszélte a játékot, kényszert érzett a jópofáskodásra, és oda nem illő „intimitásokkal” traktált.
Az átkapcsolás után rögtön más lett a meccs.
Egyszeriben tudni lehetett, kinél van a labda, a német riporter nem ítélt a bíró helyett tizenegyest, nem háborgott, hogy amit a partjelző beintett, nem volt les, és ellentétben magyar kollégájával, nem a játékvezetőt minősítgette megállás nélkül. Tudta, tudja, és jövőre is tudni fogja, mi a dolga. Kiszolgálni a nézőt.
Csakhogy felénk a szolgálni szót megalázónak tartják. Lealacsonyítónak. Gyanítom, történelmi okból. Hogy is kezdődött Rákosiék mozgalmi dala? „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig…” Hamis dal.
A világ nem működik kölcsönös szolgálat nélkül. Ha én tisztességesen kiszolgállak téged, amiként te is engem, az ország épül, és jó irányba halad. A németeknél is voltak kommunisták, ám se Ulbricht, se Honecker nem verte szét a mindennapok szokásrendjét. Ott a pártirodán kívül Herr maradt a megszólítás, vagyis úr; a munkásmozgalom harcosai nem ették kanállal a knédlit meg a párolt káposztát, és nem nyilvánították burzsuj viseletnek se a nyakkendőt, se a kalapot. Az iskolás gyerek is tudta, hogy munkáshatalom ide vagy oda, a közmondás érvényes: Maul halten und weiter dienen – ami lenge magyar fordításban annyit tesz, hogy szolgálni és nem pofázni.
Nálunk mára megfordult a tétel. Pofázás van, szolgálat nincs.
Ezért tartunk itt.
A futballban is.

Június 14., szombat
Nincs ínyemre, hogy a média kisajátította a „meleg” szót, és odaadta a homoszexuálisoknak. Most megint tele velük a sajtó. Cikk és vezércikk íródik, néhány szerző háborog, hogy a rendőrség akadályozni próbálja az Andrássy úti felvonulást.
Megértem a rendőröket.
Tavaly se volt nyugtuk a környékbelieknek. Akik nézték őket – ki az ablakból, ki a járdáról –, azokat trágárul provokálták. Válaszul kővel dobálták meg a vonulókat. Ez a fajta „kölcsönösség” kinek válik hasznára? Senkinek. Akkor meg minek?
Szeressék egymást, mint bárki más, de azt ne kívánják, hogy olyanokkal rokonszenvezzek, akik nemiségükből seftet csinálnak. Ráadásul néhány nímand újabban minősítget. Ha helyesled az azonos neműek szerelmi parádéját, „érett” vagy a demokráciára, ha nem, rád vetül a fasizmus árnyéka. A marhái… Ugyan hogy minősítenék az SA barna inges tagjait? Röhmék parádéit is pártolták volna? A hírhedt szervezetben nyüzsögtek a homoszexuálisok.
Úgyhogy a pártolók legyenek kicsit csendesebbek. Mértéktartóbbak.
A vak is látja, hogy van egy kör, amely képes megfenyegetni a budapesti rendőrkapitányt, és a homoszexuálisok tüntetését használja fel, hogy erejét bizonyítsa. Ez a kör pár sunyi kupecből áll, akik a parádé tüzén sütögetik üzleti és politikai pecsenyéjüket.

Június 15., vasárnap
Szóltam róla pár hónapja: Vancouverben a szörnyű betegség pontot tett Bodola Gyurka szétáradó életére. Csibész volt. Ez a csibész mégis mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint sok gyáva életű, akiket – merő tévedésből – „rendesnek” mondanak. Mindennapjait nem is annyira az alkohollal vívott sokmenetes küzdelem tette látványossá. Voltak ennél nagyobb csatái.
A tehetsége ellen vívta őket.
Bámulatos karikaturista volt. Vonalait könnyedén, szinte csak fél kézzel vetette papírra. Egyformán áradt belőlük a derű és a kíméletlenség. Sok szeretet volt Bodolában, de ha rajzolt, nem ismert irgalmat. Azt éreztem, mikor nála jártam, hogy szeme mindenkit karikatúrává alakít, és hiába az alakoskodás, átlát rajtunk.
Lakásukat Zsuzsával, a feleségével olyan módon rendezték be, aminek sehol se láttam párját. Egyszerű megmondani, miért. Senki nem vállalja a rizikót, hogy végzetére emlékeztető tárgyakkal vegye körbe magát.
Bennük volt bátorság, hogy megtegyék.
Bodoláék lakásának oltára egy vitrin volt, Omár Khajjám négysorosaival tele. A világ igyekvőit megmosolygó perzsa matematikus s Rubáijátban a bor és a halál viszonyáról írt. Arról, hogy a mámor hol az égbe emel, hol a sárba taszít – mindez több tucat nyelven, gyönyörű tipográfiával.
Bodola alighanem sokat olvasta Omár Khajjámot. Prófétája lehetett a költő, s talán versei közül vicsorgott rá először a felismerés: eljöhet a nap, amikor már nem engedelmeskedik a pohárért nyúló kéz.
Utolsó éveiben sokat költöztek. Ugyan megvannak-e még a remek rajzok és az Omár Khajjámok? Vagy mint mindünket: a szél hozta és szét is szórta a négy égtáj felé?
Megnyugtatna, ha arról hallanék, hogy valaki megőrizte őket. Emlékmű gyanánt.
Vagy mint legjobb anyagból való sírkövet.
Alatta a mámor templomának sekrestyése nyugszik. Ha újra eljutok az óceánon túlra, meglocsolom egy üveg borral a sírját. Aligha lesz könnyű kiválasztani az ehhez illő fajtát.

Június 16., hétfő
Te jó ég, de aljas! Gyurcsány Ferenc, aki kapaszkodik, és még mindig az ország miniszterelnöke, Nagy Imréék kivégzésére emlékezve felidézte a parlamentben a Kádár-korszakot. A forradalom leverése után, mondta, az emberek többsége korábban nem tapasztalt f ö l e m e l k e d é s t élt meg.
Színigaz.
Haynau se küldött bitóra annyi embert, mint Kádár, aki e hóhérságban osztozott Münnichhel, Pap Jánossal, Biszku Bélával és azzal az Apró Antallal, aki jóságos nagyapaként térdén lovagoltatta a kis Dobrev Klárát. A Dobrev lányt utóbb feleségül vette a megbízható káder: Gyurcsány, de arra nem gondolt, amikor beköltözött a nagypapa által eltulajdonolt villába, hogy falai – akárcsak a Köztársaság téri pártházéi – vértől bűzlenek. A kifejezés Donáth László képviselő úré. 2001 októberében fogalmazott így, amikor a szocialista párt jelesei a székházban bizonygatták, az ő érdemük az ’56-os forradalom. Mármint a kommunistáké.
Nincs hát miért csodálkozni, ha Magyarország miniszterelnöke egy ilyen villa falai közt ötvenhat októberére gondolva tapintatlan és goromba lesz.
A forradalom leverése után – kormánya fizetett hirdetésében számoltam össze – kétszázhuszonnyolcan „emelkedtek föl” az akasztófa magasába.
Se ők, se mi „nem tapasztaltunk korábban” hasonlót.

Június 17., kedd
Belláról, a költőről a Napkút Kiadó a könyvhéten albumot jelentetett meg. Erről eszembe jutott egy összejövetel a Fő téri Siposban. A nyolcvanas évek közepén terelte Végh Tóni a vendéglő hosszú asztala mögé Csukást, Szakonyit, Gyurkovicsot, Lázár Ervint, Hernádit meg Bellát, és azzal lepte meg a kíváncsi közvéleményt, hogy feltámasztja halottaiból Herczeg Ferenc lapját, a két háború közti Új Időket.
A kíváncsi közvélemény mi voltunk, megannyi szépre, jóra, enni- és innivalóra vágyó sovány írójelölt. Nem tudom már, ki hozta a hírt, miszerint Tóni az Új Idők életre keltését szatmári sonkákkal, házikolbásszal és jóféle borokkal kezdi majd. Hittünk a hírnek, és meg is jelentünk a helyszínen. Amikor a majdani főszerkesztő, lapgazda és Jánkmajtis szülötte minden létező jót elmondott a szerkesztőgárdáról, kiözönlöttünk mi is, hogy velük együtt győződjünk meg, van-e jövője az Új Időknek. A java érkezett-e Óbudára a szatmári disznóáldozatnak?
Volt, aki bicskával jött, mint aki máris erősíteni akarja a lap népi jellegét. Más, nem bízva a véletlenre semmit, zsebéből novellát húzott elő – sok szerkesztőséget megjárt, gyűrött portékát –, és a jóságos arcú Szakonyinak próbálta átadni.
Bellát, Lázár Ervint és engem nem a jövő foglalkoztatott. Ismertük Lao-ce halhatatlan két sorát – „a bölcs a szívet kiüríti, / a gyomrot teletölti” –, inkább azt vizsgáltuk erősen, eleget lógott-e a hús Szatmárban a füstön.
Az ilyen vizsgálat csendet igényel. Pista törte meg hosszú percek után. Kínos helyzetbe kerültem nemrég, mondta. Úgy döntött, megtanul zongorázni, s bár elmúlt negyven, elment egy zeneiskolába. Beiratkozott, ahogy kell, és járt az órákra szorgalmasan. Év végén vizsga van, mondta, és hogy átérezzük ennek komolyságát, közelebb tolt hozzánk egy újabb sonkás tálat.
És gyakoroltál? – kérdezett közbe Ervin. Bal kezében két deci vöröset tartott. A gyakorlással nem volt baj. Hát akkor mivel volt? Az éveimmel. Nem engedtek a növendékek közé. Apukák jobbra, mondta egy szigorú rendező. Nő volt, ugye? Az. Nő. Mondtam neki, hogy vizsgázni jöttem, de nem hitte. És játszottál végül? Játszottam, bár kissé lámpalázasan.
Töltöttünk, és ittunk Pista zongorajátékára, és ha ott van Richter, biz’ isten ittunk volna az övére is.
Nem sejtettük, hogy a Végh Tóni-féle Új Időkből csupán ennyi marad.
Ez a történet.