Most már tényleg kettészakad Belgium?

Nagyítóval is nehéz olyan diplomatát találni, aki hitt a pénteken nekik reményét kifejező Yves Leterme belga miniszterelnöknek, hogy július 15-re megoldást talál az országot válással fenyegető egyre súlyosabb vitás kérdésekre.

Az egy évvel ezelőtt tartott választások óta válsághelyzetről válsághelyzetre bukdácsoló belga politika minden eresztékében recseg-ropog. A parlamentben egyre keserűbb a hangulat. A kormány egysége éppen olyan álom, mint a brüsszeli égen a múlt vasárnap óta tegnap először kisütő nap hosszabb elidőzésében vetett hit.
A „dagonya” mind vigasztalanabb látványt nyújt, és ezen a legkevesebbet sem segített az a felmérés, amelyet a flamand Het Laatste Niews napilap hét végi számában jelentetett meg, ugyanis most először az ország lakosságának 60 százalékát képviselő flamandok többsége, 49,7 százaléka válaszolt igennel arra a kérdésre, „Szeretné-e az ország kettészakadását?”, szemben azon 45 százalékkal, amely az egyben maradást ikszelte be. Az eredményt közlő lap emlékeztetet arra, hogy tavaly szeptemberében, amikor a június 10-i választások eredményével megkezdődött politikai válság már száz napja tartott, a megkérdezetteknek még mindig „csak” a 46,1 százaléka akarta az ország szétszakadását.
A flamandok és a vallonok közötti ellentét két fő oka a nyelvi kérdés és a flamand országrész azon követelése, hogy nagyobb beleszólást kapjon a foglalkoztatáspolitika és a társadalombiztosítás terén.
Ehhez járul még az országban uralkodó, meglehetősen rossz hangulat, amelynek oka az, hogy a választók úgy érzik, a fizetések egyre inkább elmaradnak az áraktól. Ellentétben ugyanis a budapesti neoliberális kormány és a média sulykoló propagandájával, az „európainak” nehezen nem nevezhető belga polgárok nem a „piacot”, hanem az általuk választott kormányt teszik felelőssé vásárlóerejük csökkenéséért is.
A franciák még külön félnek attól, hogy a flamand önállósodással meginduló lépések a konföderációs berendezkedés irányába a vallón rész és Brüsszel elszegényedését jelentené, ugyanis a gazdagabb Flandriából áramló adók jelentősen nagyobb részét a kevésbé sikeres vallon országrész kapja. A francia anyanyelvűeket leginkább az keseríti el, hogy anyanyelvüket egyre kevésbé használhatják azon flandriai közösségekben, ahol a franciául beszélők élnek többségben.