Amikor Éliás Ádám közölte a recepcióssal, hogy szét fogja verni a pultot, az alkalmazott nevetni kezdett. Éliás telefonon értesítette embereit, akik rövidesen megjelentek a nagyvállalat elegáns irodaházában csákányokkal és ásókkal. Egyiküktől elkérte a csákányt, s a pultot precíz mozdulatokkal öszszetörte. A recepciós segítségért kiabált, majd telefonált a rendőrségre.
Éliás elküldte a csapatot, ő pedig ott maradt, hogy megvárja a rendőröket. Közben előkerült a nagyvállalat ügyvezetője és tulajdonosa is. Ordítottak dühükben. Aztán lecsillapodtak. Aztán tárgyalni akartak.
– Pontosan erre vártam – mondja Éliás Ádám. – Több mint másfél év után először ültünk le tárgyalni. Pár perc múlva sápadtan bejött a recepciós: „Főnök, itt vannak a rendőrök!” „Küldd el őket, mondd, hogy félreértés volt”, hangzott a válasz. Megegyeztünk, és pár héten belül elkezdték törleszteni a tartozásukat. Ezzel helyreállt a jó viszony.
A vállalkozó, aki a tartozás behajtásának fenti módját választotta, 1984 óta tevékenykedik az építőiparban; jelenleg egy szigetelőcég ügyvezetője. Azt mondja, olyan a helyzet az építőiparban, mintha háború folyna, vagy járvány terjedne, ami a becsületes, jól teljesítő vállalkozásokat pusztítja. Számos történet kering iparosok tönkremeneteléről, családok ezreinek koldusbotra jutásáról, otthonok elárverezéséről, a kiúttalanság miatti szívinfarktusokról, sőt öngyilkosságokról.
Ugyanakkor növekszik a lakásberuházások s így az építkezések száma. A Központi Statisztikai Hivatal szerint 2007-ben az ingatlanfejlesztők 1,5 milliárd eurót fektettek ingatlanokba, többet, mint korábban.
*
Az elmúlt évben csaknem hét százalékkal több lakásra adtak ki építési engedélyt, mint 2006-ban. A növekedés különösen a fővárosban látványos. Ha azonban egyre több az építkezés, hogyan lehetséges, hogy a legtöbb vállalkozó csődmenedzselést végez, vagyis csak tömögeti a táguló adósságlyukakat? Hogyan lehet, hogy csak tavalyelőtt több mint negyvenezer kis- és közepes vállalkozás szűnt meg Magyarországon, s ezek többsége az építőipar területén dolgozott? Mi a magyarázat arra, hogy egyre rosszabb a magyar ingatlanpiac helyzete, sőt az építőiparban 17,9 százalékos hozamcsökkenés következett be, magyarán az ágazat válságba jutott?
Az ok legalább olyan megdöbbentő, mint amilyen egyszerű: számos beruházó úgy csökkenti a költségeit, hogy nem utalja át a szerződésben szereplő összeget a kivitelezőnek, aki szintén nem tudja kifizetni az alvállalkozó cégeket, ők viszont már sem a dolgozóiknak nem tudnak fizetést adni, sem az anyagforgalmazói számláikat, az adó- és áfatartozásukat nem képesek kiegyenlíteni. E jelenséget nevezik lánctartozásnak. Mindez leginkább a lánc utolsó szemeit, a kis- és közepes vállalkozásokat érinti érzékenyen; azonban a hazai vállalkozások kilencvenhét százaléka ebbe a kategóriába tartozik, s ők adják a munkahelyek nyolcvanhét százalékát.
Az ilyen ügyekkel küszködő vállalkozások hitelügyintézését segítő Eye Watch üzleti csoport kommunikációs igazgatója, Morva Gábor az Ipartestületek Országos Szövetségének adatát idézi: a mikrovállalatok hetvennégy százaléka érintett csődeljárásokban.
– A nagyvállalatok piaci helyzetüket, erőfölényüket, a jog kiskapuit kihasználva többnyire húzzák az időt, s a jogosan kiállított számlákat csak késedelmesen vagy egyáltalán nem egyenlítik ki. Nagyon sok a kilencven napon túli fizetési teljesítés, az egy évnél régebbi követeléseknek pedig mindössze a tizennyolc százaléka hajtható be. Az alultőkésített, rendkívül szerény tartalékokkal rendelkező, szűk likviditású mikrovállalkozások veszélyeztetettsége nagyon magas.
Hogy mennyire elterjedt ez a nem túl elegáns beruházói viselkedés, az a Magyarországi Volksbank Zrt. és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Gazdaság- és Vállalkozáselemző Intézetének tavalyi felméréséből kiderül: a kis- és közepes vállalkozások partnereinek csaknem egyharmada nem fizet időben, s a késedelmesen befolyó összeg a teljes hasznuk nagyjából egyharmadára rúg. E kintlevőségek összege becslések szerint 3000–4000 milliárd forint.
Éliás Ádám mondja:
– A szerződéskötés előtt és közben, a kivitelezés és az elszámolás minden pillanatában szakszerűen állítják a jogi-vállalkozási-pénzügyi csapdákat. Az építés dokumentálása már eleve egy későbbi perre irányul, azt célozva, hogy menet közben kitermelődjön a „bizonyíték”, amellyel majd, függetlenül a valóságtól, nyerni lehet a bíróságon. Az egyeztetések céltudatos provokációk. A magunkfajta, hónapról hónapra élő kis cégek minden figyelmükkel és erejükkel a munkára összpontosítanak, s nem képesek ügyvédeket fizetni, hogy azok óráról órára készen álljanak a mesterségesen előállított veszélyhelyzetek elhárítására.
Éliás minden rábeszélési kísérlet ellenére sem akarja megnevezni a cégeket, amelyekkel összetűzésbe került. Azt viszont elmondja, hogyan zajlik a velük való együttműködés.
– A befektető – mondjuk egy lakópark megvalósítására – létrehoz egy beruházáslebonyolító kft.-t. Megbíz egy csoportot a kivitelezés felügyeletével. E csoport emberei élet-halál uraként, szóbeli utasításokkal operálva járkálnak az építkezésen. A műszaki megoldások minden részletkérdésében, a számlák kifizetése ügyében, a személyi döntésekben utasítási jogkörük van. Módszerük a zsarolás: ha nem engedelmeskedsz, nem fizetem ki a tegnap kibocsátott, tegnapelőtti teljesítésed ellenértékét tartalmazó részszámlát, amely a tegnapelőtt előtti anyagvásárlásod egyedüli fedezete. A kivitelezők engedelmeskednek, különben több tízmilliós adóssággal zuhannak ki a projektből. Ha kiderül, hogy hátrányos következményekkel járó megoldást parancsolt az összekötő, akkor azt mondják: te vagy a szakember, miért engedelmeskedtél? Hiába mondja a vállalkozó, hogy megzsarolták, erre az a válasz: bizonyítsd be. Ő pedig dolgozott, nem bizonyítékokat gyűjtött, s egyre jobban elhatalmasodik rajta a kiszolgáltatottság érzése.
Éliás egy frekventált budapesti lakóparkban több ezer négyzetméternyi vízszigetelést készített. A végszámlát a munka szabályos átvétele után, tavaly szeptemberben bocsátották ki. A fővállalkozó azonban azt mondta: bárhogy szeretne, nem tud segíteni, hiszen ő sem kapta meg a pénzét. Kiderült, hogy a szigetelők a számla végösszegének csak a negyedére számíthatnak.
– Ez az azonnali tönkremenetelünket jelentette volna. Mint minden építőipari vállalkozó, hitelből dolgozunk, a beépített anyagot bankkölcsönből fedezzük. Végül a befektető cég igazgatóhelyettesét kerestem fel. Azt mondta, nem állunk jogviszonyban, nem tud segíteni. A számlákat kommentár nélkül visszaküldték. Több alkalommal mosolyogva tanácsolták: forduljunk bírósághoz. Persze, hiszen tudták: a jogerős ítéletig százszor belepusztulunk az adósságokba.
A cégvezető egy októberi reggelen megjelent alkalmazottaival az építkezésnél. Fölmentek a terasztetőkre, és megkezdték a bontást. Az első vágást maga Éliás végezte el. A vízszigetelő anyagot el is vitték. Mindezt az önkormányzaton és a rendőrségen bejelentették, ahogy azt is, hogy az építési terület előtti utcán két emberük – plakátokat hordozva – demonstrálni fog. A plakátokon felszólították a lakópark leendő lakóit, hogy ne vigyenek be értékeket az épületbe. A fővállalkozónak és a befektető cégnek azonos tartalmú levelet adtak át: „Mivel megtagadták elismert és átvett munkánk kifizetését, elkezdtük a tető lebontását, és mindaddig folytatjuk, akár az épület más szerkezeti egységeire kihatóan is, amíg a bontott anyagok eladásából munkánk ellenértékéhez hozzá nem jutunk. Büntetőjogi következmények terhe mellett kötelesek mindent megtenni a leendő lakók figyelmeztetése érdekében, hogy értékeket az épületbe ne vigyenek be. Amennyiben a tetőt idegen vállalkozóval állítják helyre, újra lebontjuk; ha őrző-védő gorillák tucatjait állítják őrségbe, akkor is végrehajtjuk a teljes lebontást, ha nem nappal, akkor éjszaka, ha nem holnap, akkor a jövő hónapban vagy bármikor, de soha nem lesz az épület biztonságban. A kialakult helyzetért a teljes megrendelői struktúrát terheli a felelősség. Amenynyiben megtörténik a munkánk korrekt kifizetése, a bontott területeket helyreállítjuk, és a garancia érvényben marad.”
A botrány azonnal kitört. Záporoztak a telefonok; a befektető is jelentkezett, s délután két órára kérte, hogy tárgyalják meg a „kialakult helyzetet”. A tárgyaláson megállapodtak. A számlák ellenértéke ügyvédi letétbe került. A beruházó kijelentette, hogy rövidesen a lakópark megépítésében részt vevő összes alvállalkozóval meg fog állapodni.
– Másnap az építkezésen a beruházó teljhatalmú megbízottja tajtékzott a dühtől. A fővállalkozó emberei viszont tisztelettel, sőt szeretettel fogadtak; az alvállalkozótársak a kezemet szorongatták. A tetőt helyreállítottuk, egy-két apróbb javítást elvégeztünk, és megérkezett a számlánkra a szerződésben foglalt teljes összeg.
Éliás még egy különös mozzanatot említ. A legutolsó átadás-átvételi tárgyalás végén a befektető egyik megbízottja így szólt: „Persze, ti mindig zsidóztok!” Éliás e ponton elvesztette az önuralmát, és az ott lévő tucatnyi ember füle hallatára odakiáltotta: „Én is nagyrészt zsidó származású vagyok, gondolod, hogy antiszemitizmusból léptem fel ellenetek? Azért léptem fel, mert tönkre akartok minket tenni!” A menedzser szó nélkül elment. Azonban, különös módon, utána újabb munkákra kérte fel a Tető-Szféra Kft.-t.
– Azért említem ezt a mozzanatot, mert sok izraeli befektető cég jelent meg a magyar ingatlanfejlesztési piacon. Ugyanolyan nyitottan kell fogadnunk őket, mint a németeket, a hollandokat vagy az íreket, mint ahogy mi megköveteljük, hogy nyitottan fogadják magyar honfitársainkat szerte a világon. Azonban különösen nagy a felelősségük, mert ha csak néhány gátlástalan, profitéhes pribék akad köztük, az rendkívüli muníciót ad a hazai antiszemitáknak. Tárgyszerűséggel, szakszerűséggel, megértéssel, jóindulattal kell kitűnniük – véli Éliás Ádám.
– Talán azért épp az izraeli cégekről terjed a hír, hogy csődbe juttatják partnereiket, mert ők vannak jelen a legnagyobb számban a piacon – mondja Győri László, az egyik legnagyobb magyar generálkivitelező, a Balusztrád Kivitelező Zrt. igazgatója. – Az ilyen cégek persze nemcsak a magyar vállalkozóknak ártanak, de a miattuk kialakult általánosító sztereotípia kárára van a tisztességes izraeli beruházóknak is. Ugyanakkor szerintem a fizetésképtelenné váló befektetők többsége nem azzal az elhatározással érkezik, hogy „jól lehúzzuk a kivitelezőket, és röhögünk a markunkba”.
A Balusztrád Kivitelező Zrt. számos külföldi, főleg izraeli céggel működött együtt, egészen a tönkremeneteléig. Győri jelenleg alkalmazottként dolgozik. Újra kellett kezdenie mindent, mert egy – véleménye szerint – inkorrekt befektetői lépés miatt nem tudott fizetni az alvállalkozóinak, s felszámolási eljárás indult a cége ellen.
Az utóbbi években mindenféle nemzetiségű, jellemzően nyugat-európai (ír, angol, spanyol) cég is érdekelt a magyarországi ingatlanfejlesztésben, ám a hozam minden második forintja még mindig „izraeli zsebekbe vándorol”, legalábbis a FigyelőNet írása szerint így volt ez már 2005-ben is (A lakóparkok profitja külföldre megy, 2005. július 1.). Az Otthon Centrum ingatlanközvetítő cég honlapján olvasható, szintén 2005-ös elemzés szerint: „míg a piacot régebbről ismerő, egymással kiterjedt kapcsolatrendszert fenntartó izraeli cégek nagyobb hozamelvárással és agilitással, gyors döntésekkel, nagyobb fokú kockázatvállalással jellemezhetők, addig az újonnan megjelenő nyugati cégek kevésbé magabiztosak, egyelőre csak a lehetőségeket keresik és elemzik”.
A lakáspiaci „boom” időszakában (2001 és 2004 között) a nagyobb építkezéseket körülbelül hetven százalékban izraeli cégek hajtották végre; mondhatjuk, ez az időszak egyfajta aranyláz volt számukra. Kolber István egykori regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter – aki a Magyar–Izraeli Ingatlan-együttműködési Fórumot alapította, hogy kapcsolatot teremtsen a közel-keleti vállalkozói szféra és a kormány között – 2005-ben (a miniszter hivatalos honlapjának anyaga szerint) arról nyilatkozott, hogy az izraeliek egymilliárd dollárt meghaladó ingatlanpiaci beruházást valósítottak meg. Szilvan Salom izraeli külügyminiszter 2007-es budapesti látogatásán már kétmilliárd dollár Magyarországra hozott tőkéről beszélt, amelynek nagy része ingatlanbefektetés formájában jelent áldást a hazai gazdaság számára.
Az Index.hu írja: „Néhány elemzőcéget megkérdezve kiderült, tudatosan hallgatták el a dolgot… A kialakult helyzetről (mármint hogy a budapesti ingatlanpiacot gyakorlatilag maguk alá gyűrték az izraeliek – B. Gy.), amellyel a bennfentesek közül mindenki tisztában van, lényegében politikai – legalábbis a politikai korrektségnek eleget tevő – megfontolások alapján nem kerültek a nyilvánosság elé adatok. […] A tanulmányokban ezért kizárólag azokat a cégeket szokás izraeliként számon tartani, amelyekről közismert a tulajdonosok származása, vagy amelyek píáranyagaikban, site-jukon vallják magukat izraelinek. Ezeknél az elemzők is szerepeltetik az izraeli jelzőt, de áttekintő összesítés vagy mélyebb elemzés még az önbevallók adatai alapján sem készült” (Izraeli pénzek a magyar piacon, 2007. december 11.).
Győri László elmondása szerint az izraeli üzletemberek többnyire jól ismerik egymást, a szemléletük erősen protekcionista, vagyis igyekeznek egymásnak helyet biztosítani a piacon. Tudatosan törekszenek arra, hogy minél nagyobb legyen az izraeli részvétel az ingatlanbizniszben. Mivel azonban nem annyira a szakmai kvalitásokra, mint a megfelelő kapcsolati háttérre koncentrálnak a partnerek kiválasztásakor, olykor önmaguknak is csapdát állítanak.
– Számukra ez idegen ország, félbalkáni hely, ugyanakkor többségük másutt nem is igen tud érvényesülni. Nincs helyismeretük, s gyakran észrevettem, hogy elsőként az itt élő izraeliekkel veszik fel a kapcsolatot, hogy segítsenek nekik telket venni. Segítenek is, miközben jól lehúzzák őket, így a beruházóknak rendszerint az átlagnál drágábban sikerül telekhez jutniuk. Ugyanakkor dúl köztük valamiféle presztízsharc is. Büszkék rá, hogy milyen jó üzletemberek, s milyen olcsón tudnak építtetni. Ha az egyik azt meséli, hogy százezer forintos négyzetméteráron sikerült, akkor a másik már kilencvenötezerért akar. Ezért eleve nyomott árakon dolgoztatnak.
Mindez még nem volna probléma, hiszen minden vállalkozás a profitmaximalizálás elvén működik, vagyis minél kisebb költséggel szeretne minél nagyobb haszonra szert tenni. Ám a közel-keleti befektetők zöme alulfinanszírozott építkezéseket folytat, irracionálisan szűkre szabott költségvetésekkel. Győri szerint előfordul, hogy végül húsz-harminc százalékkal többe kerül az ingatlanfejlesztés, mint amennyi a rendelkezésükre áll (az ingatlanfejlesztésre fölvett bankhitelt a beruházó másra nem használhatja, de menet közben nem is bővítheti ki). Mindebben az a körülmény is szerepet játszik, hogy a tervezők egy része, akikkel – olcsón – dolgoztatnak, nem képes a marketingszemléletnek és a gazdaságos megvalósíthatóság követelményeinek egyszerre megfelelő épületeket tervezni: e lakások gyakran nehezen értékesíthetők, illetve az építési költségük túl magas. Mindezzel a befektető csak a projekt előrehaladtával szembesül.
– Ilyenkor esnek pánikba, s kezdik tovább nyomni lefelé az árakat, s alkudoznak, sírnak, fenyegetőznek, kirohannak a tárgyalásokról. Velem olyan is megtörtént, hogy amikor a szerződés aláírása végett találkoztunk, akkor közölte a beruházó megbízottja: azt az utasítást kapta, hogy az eddig megállapított összegnél kevesebbet tartalmazó szerződést tegyen elém.
Éliás Ádám azt állítja, tud olyan befektetőkről, akik a tendernyertes fővállalkozó vállalási összegének csak a nyolcvan százalékára kérnek a banktól finanszírozást. S fölteszi a kérdést: vajon miért? Eleve úgy tervezik, hogy csak ennyit fognak kifizetni? Ugyanakkor a hazai kivitelezők is csapdahelyzetben vannak, hiszen az éles versenyben egymás alá kell ígérniük, így az irreálisan alacsony áron kiírt tenderek is gazdára találnak. Amikor megkezdődik az építkezés, a beruházók kifizetik a részszámlákat, de az utolsó kifizetésnél általában igyekeznek a minőségbe vagy a határidőkbe belekötni.
A Balusztrád „borulása” jó példa rá, hogy a kivitelezői hierarchia csúcsán is válhat egy vállalkozó kiszolgáltatottá. Egy betonminőségi probléma miatt likviditási gondok léptek fel, lelassult a cég munkája, mert utólag javítani kellett az épületszerkezeteket. Az izraeli partnerek barátilag érdeklődtek, hogy miben tudnak segíteni; egy ideig türelmesnek mutatkoztak. Viszont az Engel Group – a második legnagyobb izraeli befektető – hirtelen lehívott a Balusztrád számlájáról hétszázötvenmillió forint bankgaranciát. (A projektet finanszírozó bank szemében a legnagyobb kockázati tényező a kivitelező, ezért jött létre a bankgarancia intézménye. Ennek lényege, hogy ha kezelhetetlen probléma merül fel a kivitelezéssel kapcsolatban, a megbízónak csak be kell küldenie egy lehívó levelet, és a bankgaranciát nyújtó bank öt napon belül köteles kifizetni neki a pénzt a kivitelező terhére.)
– Az izraeli partnerek, akikkel kapcsolatban álltam, elmentek Jacob Engelhez. Kérték, hogy vonja vissza a lehívási igényt, ne tegye tönkre a cégemet, legyen türelemmel. Ez érdekükben állt, hiszen tudták: ha összeomlik a Balusztrád, őket is kár éri; hatalmas összegekről szóló szerződések voltak érvényben köztünk – idézi fel a történteket Győri László. Úgy véli, az Engel lépése ésszerűtlen, immorális és jogszerűtlen is volt, mert nem voltak meg hozzá a feltételek. Ez ugyanis rendszerint az utolsó megoldás, amikor a kivitelező képtelenné válik arra, hogy teljesítse a szerződésben vállalt kötelezettségét. Ez esetben Győri szerint egyértelmű volt, hogy némi türelem és segítség árán a helyzet rendeződött volna, és az összes szereplőnek ez állt érdekében.
– Ilyen lépést csak az tesz, aki el akarja pusztítani üzleti partnerét – véli Győri.
Jacob Engel cége megkeresésünkre az alábbi közleménnyel reagált, kérve, hogy változtatás nélkül, teljes terjedelemben közöljük:
„Az Engel Group magyarországi beruházásaiért felelős vezetői hangsúlyozni kívánják, hogy a Balusztrád Zrt. a kivitelezéssel felhagyott, ami az addigi késedelmes, jó minőséget veszélyeztető munkavégzéssel együtt kizárta a határidőben és I. osztályú minőségben történő, Balusztrád Zrt. általi befejezést és átadást. Ezen túlmenően a Balusztrád Zrt. alvállalkozói és beszállítói sorának nem fizette ki a részükre járó díjazást, így jelentős tartozást halmozott fel, ezért az alvállalkozók, beszállítók a beruházó Engel Grouppal szemben léptek fel követeléseikkel. A beruházó vevőivel szembeni kötelezettségei teljesítésére maga vállalta és végzi a beruházás befejezését, az ezzel járó tetemes többletköltségeket, és számos alvállalkozó részére biztosította megrendelésével a Balusztrád okozta károk orvoslását és a fennmaradás lehetőségét, így megtesz mindent a vevőkkel szembeni határidő teljesítéséért és a beruházás jó hírének megtartásáért. A beruházó az őt ért károk, többletköltségek fedezésére jogszerűen vette igénybe a Balusztrád nyújtotta bankgaranciát, azonban ennek összege is csak részben alkalmas a beruházót érő károk fedezésére. A Balusztrád felszámolása során sem az alvállalkozók, sem a beszállítók, sem a beruházó kárainak megtérítésére nem mutatkozik fedezet.”
Éliás két további izgalmas esetről számolt be. Az egyikben, melynek végkifejletét írásunk elején bemutattuk, a fővállalkozó több mint másfél éve tartozott tízmillió forinttal. Elismerték a munkát is, a tartozást is. Nem mondták, hogy nem fizetnek, viszont nem fizettek, miközben gyönyörű székházat építettek maguknak. A vállalkozó végül kikönyörgött egy tárgyalást, ahol megjelent a fővállalkozó cég tulajdonosa és ügyvezetője is. Ám megegyezni csak azután sikerült velük, hogy Éliás ripityára törte a recepció pultját.
De nem csak a magánbefektetőkkel van probléma az építőiparban.
Éliás egy másik esetben állami nagyvállalattal került összetűzésbe. Hónapokig tartó felújítási munkára szerződtek, több tízmilliós anyag- és egyéb költséggel. A megrendeléskor Éliás Ádám jelezte, hogy feltétlenül szükségük van részszámlákra, különben a munkát nem tudják finanszírozni (az ilyen helyzet áthidalására a részszámla általános gyakorlat). Megegyeztek, azonban az illetékes vezető, amikor sor került volna rá, mégsem akarta kifizetni a részszámlát. Éliás a sokadik egyeztetési kísérlet után azt mondta neki:
– Megértettem, hogy háborút akar. A hadüzenetet elfogadom, háború lesz. Az első csata úgy fog lezajlani, hogy nyolcvan emberrel megszállom az önök központját, a vezérigazgatóságot, benne minden vezető irodáját, kihívom az összes tévét és rádiót, és akkor újra tárgyalunk.
Pár másodpercnyi csend támadt a vonal túloldalán, majd:
– Rendben, adja be a részszámlát, ki fogjuk fizetni.
Éliás először azt hitte, a másik fél viccel. Közölte, a részszámla kibocsátásához szüksége van a megfelelő dokumentumokra, de az illetékes biztosította, hogy azokat is megkapja. A továbbiakban minden rendben lezajlott. E konfliktusokat követően a partnerekkel helyreállt a jó kapcsolat, sőt van köztük olyan is, aki azóta kifejezetten ragaszkodik Éliás cégéhez.
Éliás Ádám nemrég több építőipari szaklapban felhívással fordult a cégvezetőkhöz: hozzanak létre önvédelmi szervezetet, amelyben kivitelező, anyagforgalmazó, tervező vállalkozások vesznek részt. A szolidaritás elvén működő szervezet egy érdekvédelmi szövetségből és egy operatív akciócsoportból állna. Az elsőnek, a Vállalkozások Érdekvédelmi Szövetségének (VÉSZ) a feladata a gyors tényfeltárás. Az adott szakmában jártas műszaki ellenőrök Éliás szerint pillanatok alatt képesek tisztázni, hogy a szerződésben vállalt követelményeknek a kivitelező megfelelt-e. Amint megállapítják, hogy a követelés jogos, megkeresik a lánc első szemét, vagyis a befektetőt, és megpróbálják meggyőzni, hogy negyvennyolc órán belül teljesítse a követelést. Ha a megrendelő mégsem egyezik meg a vállalkozóval, működésbe lendül az akciócsoport, vagyis a Gyorsreagálású Önvédelmi Zóna (GYÖZ).
– Ekkor az adott épületen megjelenik mondjuk kétszázötven ember, és elkezdi a bontást. E pillanatban a győzelem a miénk, mert biztosra vehető, hogy a cég órákon belül megkapja a járandóságát.
– Ezt hívják úgy, hogy önbíráskodás…
– Téved. Önbíráskodásról akkor lehet szó, ha a szabályos bíráskodást a jogrend és a joggyakorlat biztosítja. Mi épp a jogtalanság, vagyis jognélküliség ellen lépünk fel. Tudom, hogy ezek abnormális szükségmegoldások, de keményebb dolgokat is megteszünk, ha kényszerítenek bennünket…
– Erőszakot fognak alkalmazni?
– Nagyon ügyelünk, hogy senkinek ne görbüljön egy hajszála sem, de megtörténhet, hogy megszállunk egy lakóparkot vagy székházat. Ha például egy gépészeti céget nem fizettek ki, kiszedjük a falból a csöveket, vezetékeket, leszereljük a radiátorokat… Vagy képzelje el, hogy egy ultragazdag befektetőcsoport luxusszékházában megjelenik kétszázötven ember melósruhában, csákánnyal, ásóval, és bemennek a vezérigazgató irodájába. Nem csinálnak semmit, csak ott vannak.
– És a biztonsági emberek?
– Ilyen esetekben meg sem mernek nyikkanni. De úgy gondolom, a puszta erődemonstráció megteszi a hatását, nem kell eljutni idáig.
– Ha ön meg akarná szállni az irodaházamat, mire odaérne, ott állna egy sereg rendőr. Mi lenne ebből? Összecsapnának a csákányosok a gumibotosokkal?
– Ha csakugyan volna irodaháza, semmitől nem félne annyira, mint a botránytól. Szemben a politikával, amelyben rengeteg exhibicionizmus van, az üzleti világ rejtőzködő természetű. Az üzletemberek maguk és az érdekeltségeik közé „ütköző cégek” hálózatát építik ki, hogy megközelíthetetlenek maradjanak. Ha rossz hírük kél, azzal százszor annyit veszíthetnek, mint amennyit a kivitelezők tönkretételével keresnek.
– Nem lenne jobb mégis jogi megoldást keresni?
– De, sokkal jobb lenne. Azonban abba a jogi-vállalkozási-pénzügyi útvesztőbe, amelyet a beruházók a döntéshozókkal együttműködve hoztak létre, nem szabad belesétálni.
Éliás felhívására hatalmas az érdeklődés, néhány hét alatt huszonkét vállalkozás lett VÉSZ-tag. A cég- és mozgalomvezető úgy gondolja, e szövetség képes megmenteni a magyar építőipart, hovatovább az egész nemzetgazdaságot. Ugyanis a befektetők megtanulják: bár Magyarországon haszonnal működhetnek, a partnercégeket tönkretenni kockázatos.
– Ha az elemi társadalmi igazságnak, miszerint méltó a munkás a maga bérére, csak harc árán lehet érvényt szerezni, akkor harcolni fogunk – mondja. – A szabadságharcok mindig akkor kezdődnek, amikor az emberek egzisztenciája veszélybe kerül. Az 1848–49-es politikai, majd katonai szabadságharcot is megelőzte egy pénzügyi szabadságharc; ez 1847 őszén kezdődött, amikor megrendült a bizalom az osztrák papírpénz iránt, és miután az emberek hiába követelték a beváltását, országos zavargások kezdődtek, tüntetésekkel és sok halottal, egészen 1848 márciusáig. Kossuth első beszédében, 1848. március 3-án, amelyet a forradalom kezdőpontjának tekintenek, elsősorban a pénzügyi helyzetről szólt: felvetette, hogy Magyarországnak magyar pénzügyminisztériumra, hovatovább felelős magyar minisztériumra van szüksége – fejtegeti a történelmi párhuzamot Éliás Ádám.
Az igazsághoz tartozik, hogy a felelős magyar minisztérium tavaly júliusban a lánctartozások megakadályozására kieszközölte a polgári törvénykönyv módosítását. Azóta a Ptk. 402. paragrafusa kimondja, hogy a vállalkozót „a megrendelő tulajdonát képező, a szerződés szerinti munkák végzésére szolgáló ingatlanon – a díjkövetelés erejéig – jelzálogjog illeti meg”, amíg számlája ellenértékét ki nem egyenlítik. A minisztérium illetékesei akkor azt állították, e rendelet visszaszorítja a lánctartozásokat.
A Lakásépítési Tájékoztató Központ (LTK) szakértői nyilatkozata szerint azonban e törvény könnyen kijátszható. A nagy ingatlanfejlesztők az adott megrendelésre rendszerint alapíthatnak egy projektcéget kisebbségi tulajdonnal, s mivel ez nem azonos a telektulajdonos céggel, nem hajtható be rajtuk a követelés. (Az Eye Watch igazgatója, Morva Gábor szerint a nagy volumenű beruházások jó része jelenleg is projektcégeken keresztül valósul meg: ezek kifejezetten az adott beruházás bonyolítására jönnek létre, s a munka befejeztével jogutód nélkül eltűnnek, lehetetlenné téve minden garanciális követelés érvényesítését.) Ugyanakkor a jogszabály nem definiálja a díjkövetelés fogalmát, s hiányoznak az eljárási szabályok is. Az sem tisztázott, a földhivatal milyen szempontok alapján vizsgálja a vállalkozási szerződés érvényességét és a tulajdonosi kapcsolatokat, illetve a vállalkozó hogyan élhet a jelzálogjoggal. Az LTK szerint inkább az jelentene megoldást, ha a beruházók úgy szerződnének a generálkivitelezőkkel, hogy azok a megrendelt munkával kapcsolatban folyamatosan igazolják az alvállalkozói számlák kiegyenlítését, vagy ha előírnák, hogy egy-egy beruházás elindításakor a tervezett költségek 60-70 százalékát tegye letétbe a fővállalkozó cég. A kaució alkalmas volna arra, hogy az alvállalkozók – valamint azok alvállalkozói, aztán a szubvállalkozók és így tovább – időben a pénzükhöz jussanak.
Szerettünk volna listát közölni azon beruházókról, amelyek különösen gyakran követnek el visszaélést. Mint kiderült, egyedül az Eye Watchnál létezik hasonló adatbázis, de az adatvédelmi szabályok nem teszik lehetővé ennek közzétételét.
PSG
A nemi erőszakkal vádolt sztárfocista már az Aranylabdáról álmodozik
