Bosszantó

Kovács úr a napokban megvette élete utolsó autóját.
Az elsőt egyébként még valamikor a nagy olajárrobbanás előtt, a hetvenes évek elején vásárolta. A Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalat kínálatában ekkor már évek óta szerepelt a VW bogárhátúja – más kérdés, hogy hány év várakozás után vehette át a slusszkulcsot Kovács úr. Mindegy is: minél hosszabbra nyúlt a várakozás, annál felejthetetlenebb élmény volt az első utazás a Balatonra, az új kerekek meghitt döckölődése az M7-es betonból kiöntött útlapjain.
Tatam-tatam-tatam. Ejhaj, szép az élet, és szállnak az évek, ha nem is minden oly vidám – Kovács úr is így robogott át az évtizedeken, szinte észre sem vette, hogy kikopott ruhatárából a VOR-öltöny és a sok jó szagú nejloning, és velük együtt szétfoszlottak azok az álmok is, hogy ebből a magyar szocializmusból valaha is lesz valami.
A balatoni telek, az azért megmaradt belőle.
A rendszerváltás eufóriájából Kovács úr kimaradt: a Gorenje hűtőláda sehogy sem fért volna fel a bogárhátú tetőcsomagtartójára. Ám pár évvel később Kovács úr elégtételt vett a sok ügyeskedőn és spontán privatizátoron, és „26 év elteltével megvette élete második autóját”. Ezt a gépkocsit már nem a Merkur forgalmazta, a vásárlást az idézett reklámszlogen kísérte: Kovács úrból, a mintapolgárból hirtelenjében a márkahűség szimbóluma lett. Kovács úr erre büszke volt, elégedetten forgatta új Golfjának kormánykerekét, és így gördült át néhány év felforduláson, azon a korszakon, amikor megszaporodtak a bankvezérek, de az ember valahogy mégis újra a tarkóján érezte egy letűnt korszak áporodott leheletét. Kovács úrnak nem jutottak eltocsikolt milliók, igaz, új autója alá sem gurítottak kézigránátot. Így enyhén rozsdásodó alvázzal araszolt el az előtt az óriásplakát előtt is, amely azt hirdette: három gyerek, négy kerék. És mivel mindezzel ebben az időben Kovács úr már régóta rendelkezett, úgy érezhette, révbe ért.
A csodaszép gépkocsi később is megúszta a viszontagságokat: nem borogatták fel a négykerekes korszak után utcára vonuló elégedetlenek, nem használták alkatrészeit barikádokhoz sem. Nem is haragudott igazán a barikádépítőkre, igazából sosem haragudott senkire, aki az autóját és őt békén hagyta. Néha-néha persze erről az autóról is leloptak ezt-azt, legutóbb a melegítőszálas visszapillantó tükröt, mintegy figyelmeztetvén a tulajdonost arra, hogy milyen ország az, ahol parkol.
Most, hogy a benzin ára jócskán háromszáz forint fölé kúszott, Kovács úr arra gondolt, hogy a napokban vásárolt új, harmadik gépkocsija minden bizonnyal egyben az utolsó, amelyet birtokba vesz. Kicsit elmélázott azon is, hogy a nagy változások mégsem úgy köszöntenek ránk, mint ahogy azt az amerikai katasztrófafilmekben látni lehet – városokat elmosó szökőárakkal, atomháborút kirobbantó renitens orosz tábornokokkal –, hanem szép lassan, szinte észrevétlenül. Elébb csak háromszáz a benzin, aztán háromötven, majd ötszáz. És Kovács úr azon veszi észre magát, hogy az új autó a garázsban áll, ő meg a buszmegállóban – a járatokat pedig a városvezetés előrelátóan és alaposan megritkította.
Nem lesz tehát újabb autó. Mindegy is. De ahogy a busz füstöt köpve megérkezik, és Kovács úr (kiszervezett üzletkötő) pantallójára (kínai) a kopott kerekek ráfröccsentik a megálló melletti pocsolya vizét, az jut eszébe, hogy ezekben az átautózott évtizedekben mégiscsak volt valami mélységesen bosszantó.