Kisvárosi világsztárok

Nagy az izgalom a hazai kosaras berkekben, hiszen Sztojan Ivkovics lemondása óta folyik a találgatás, ki lesz a férfiválogatott szövetségi kapitánya. E bizonyos berkeken kívülről üzenem: tökéletesen mindegy. Ugyanis nincs egy csapatra való komoly magyar játékos, és nincs a nemzeti együttes elé tűzhető, egyszerre reális és vonzó cél. Mert az, hogy ne essünk ki a soros kvalifikációs sorozatból még egy szinttel lejjebbre, nyilvánvalóan nem az. A normális igénynek tudniillik a továbbjutásnak, de minimum a továbbjutási esély végsőkig való megőrzésének kellene lennie; a selejtező, fájdalom, kellemetlenül beszédes kifejezés, mert aki/ami fennakad a szűrőn, az a selejt.
Nem véletlen, hogy a szóbeszéd szerint sem Zsoldos András, sem Sabáli Balázs nem vállalná a kapitányságot, jobb nekik Kecskeméten, illetve Pakson. Férfi kosárlabdázóink egy vitathatatlan és páratlan bravúrt ugyanis végrehajtottak, és ez vezetők, edzők, játékosok, szponzorok, szurkolók, médiumok közös érdeme: légmentesen sikerült kettéválasztaniuk a nemzetközi és a hazai porondot, ezáltal elérni, hogy a szakágat Magyarországon messze lehetőségei, ereje felett értékeljék, reprezentálják. A harmadik évezredben, az internet és a műholdas tévéadók korában ez már-már csoda.
A válogatott az elmúlt fél évszázadban kétszer volt ott az Európa-bajnokságon (1969-ben és 1999-ben), olimpia vagy vb már szóba sem jöhet, a klubok a kontinentális kupákban nemhogy epizódszerepet nem játszanak, de már az indulás lehetőségét is elhárítják, lasszóval kell fogni egy-egy résztvevő balekot. Másrészt viszont a hazai bajnokság telt házas lelátók előtt zajlik, az edzők öltönyben, NBA-t idéző gesztusokkal és húzásokkal meccselnek, a harmadvo-nalbeli amerikai és délszláv légiósok a magyar sport legjobban fizetett figurái közé tartoznak, autogramjaikért rajongók állnak sorba az öltözőfolyosó kijáratánál, a sportnapilap jelentős terjedelemben foglalkozik alapszakaszbeli mérkőzéseikkel is, és még a tévé képernyőjére is oda-odakerülnek.
Más sportágból származik a minősítés, de a magyar férfikosárcsapatok menőire tökéletesen ráillik: ők a kisvárosi világsztárok. Akikkel addig semmi baj nincs, amíg a másik kisváros világsztárjaihoz kell mérniük magukat. Izgalmas, az utolsó pillanatig kiélezett, feszült hangulatú, fordulatos, dulakodós, olykor hőzöngős csatákat vívnak, és ha kiírják a 87-86-os eredményt, az akár a Boston Celtics–Los Angeles Lakers derbi végkifejlete is lehetne.
A kosarasoknak ez is óriási szerencséjük. Hisz gondoljunk bele, hogy mondjuk férfi gyorsúszóink éppen az egyperces „álomhatárt” ostromolnák, de mert hatan, nyolcan lennének képesek közel azonos teljesítményre, csak a jobb benyúlás, a századmásodperc döntene közöttük, és a telt házas uszoda népe őrjöngve kísérné a hajrát. Aztán a villanyújságon megjelenne az aktuális világ- és Európa-rekord, és hirtelen mindenki szembesülne vele: száz méteren is majdnem egy fél medencehossz a differencia.
Férfikosárlabdában e kijózanodást az hozná meg, ha a Falco beleszaladna egy görög, orosz vagy horvát sztárklubba, de erre – újabb hála Fortunának – esély sincs, mert a mieink addig a magasságig el sem juthatnak, sőt, saját eszközeikkel még a szerényebb kihívások elől is menekülnek. Okosan teszik. Mert így, bár hokisaink jövő tavasszal az A csoportban játszanak Kanadával, pólósaink sorozatban harmadik olimpiai bajnoki címükért szállnak harcba Pekingben, férfi kézilabdázóinkat pedig elátkozzuk, ha a világelit tagjai az utolsó másodpercben betuszkolt góllal legyőzik őket, Körmendtől Dombóváron át Kecskemétig a kosaras fiúk a bálványok.
Logikus tehát, ha nem lépnének ki saját kis világukból. És ameddig kívülről mi sem akarunk oda behatolni, addig egészen jól megleszünk egymás mellett.