Szigorúan ellenőrzött mondatok között

Bohumil Hrabal cseh író Armagedon című elbeszélésében a német csapatok bevonulásakor az igazgató tanító úr rendhagyó nyelvtanórán magyarázza el a diákoknak, hogy a megszállók miért lehetnek csak vesztesek: „elővett egy piros ceruzát, és aláhúzott tíz durva hibát, amelyek ki voltak nyomtatva abban a cseh néphez intézett felhívásban, és aztán újabb tíz, a cseh nyelv szelleme ellen vétő kifejezést. És amikor aláhúzta azokat a hibákat, ahogy alá szokta húzni a nyelvtani házi feladatokban, akkor Blaskewitz neve alá odaírta: Külalak: 3. Nyelvtan: 1. És azt mondta, itt van előttünk a példa arra, hogyan nem szabad írni, és senki sem tekintheti magát egy kultúrnép képviselőjének, ha ilyen durva hibákat csinál, és ha maga a birodalmi hadsereg parancsnoka csinál ilyen bakikat, akkor csakis ő lehet a vesztes, mert az a jobb, aki jobban fejezi ki magát.” Ez a groteszk jelenet jutott eszembe, amikor kezembe vettem a magyar helyesírás „igazgató tanító urainak” folyóiratát, az Édes Anyanyelvünket.
A neves nyelvészek által jegyzett periodika évente ötször jelenik meg, és mindössze kétszáz forintba kerül. Az áprilisi szám is bizonyítja, hogy a szigorú nyelvőrök nem feltétlenül „begyöpösödött” tudósok: Büky László a papperlapapp kifejezéssel, Balázs Géza egy tudatos nyelvi hibával, az önműködő ragozással játszadozik, tréfás példákat felsorakoztatva („Kiragasztom a plakát; Kert ásunk, hozz magaddal kapát és lapát!”). Zimányi Árpád a nyelvtörténeti, alaktani retróval foglalkozik; Farkas Eszter a legtöbbször tartalmatlanul használt, divatos kvázi szó nyomába ered; Kardos Tamás meg a „népi” helyesírás egyszerűsítő rendező elvét járja körbe – rámutatva, mennyivel könnyebb dolguk van az angoloknak, akik a kutyaürülék-gyűjtő edényt szikáran dog boxnak írják.
Buvári Márta borús és bizakodó gondolatait osztja meg az olvasókkal: „Ahol megszűnnek a nyelvművelő műsorok, ahol a bemondókat nem tanítják a példamutató beszédre (…); ahol a nyelvi tanácsadót azzal ostromolják, hogy idegen nevet adhassanak gyerekeiknek vagy cégüknek” – sorolja negatív tapasztalatait a nyelvművelő, mégis hisz a magyar nyelv életképességében. Az „életjelenségek” között említi az igekötők szerepének változását vagy a fiatalok alkotta hangulatfestő szavak terjedését.
2008 a nyelvek nemzetközi éve. Gondoljunk bele, naponta hány helyesírási hibával találkozunk üzletekben, plakátokon, a médiában, még irodalmi kiadványokban is, hogy a nyelvünk szelleme ellen vétő kifejezésekről már ne is beszéljünk! Lépten-nyomon megállhatnánk egy szóra… Remélem, eljön az az idő Magyarországon, amikor a helyesírás nem csupán szakmai körök és néhány igényes ember magánügye lesz. És szárnyaló fantáziámmal még azt is el tudom képzelni, hogy a nyilvánosan megjelenő szövegek „tulajdonosa” büntethető lesz a hibákért.
(Édes Anyanyelvünk. Az Anyanyelvápolók Szövetségének folyóirata, 2008. április. Ára: 200 forint.)