A szocialista korszak tétlensége és hallgatása után azonban, úgy tűnik, új virágzásnak indult a zsidó kulturális élet: egyre nő azoknak a fiataloknak a száma, akik zsidó identitásukat keresik, sokan visszatérnek a pusztítás után megmaradt vagy felújított zsinagógákba, a fiatalok héberül tanulnak, Lengyelország amerikai származású főrabbija pedig láthatóan új lendületet és modern szemléletet hozott az egykor a lengyel lakosság több mint tíz százalékát kitevő, ma csupán néhány ezres lélekszámú zsidó közösség életébe.
Mintegy húsz, zsidó gyökereit nemrég felfedezett lengyel fiatal utazik a napokban Izraelbe, hogy megismerkedjen a közel-keleti országgal, az ott élő emberekkel és a zsidók kulturális örökségével. Háromhetes tanulmányútjuk során a Krakkóból, Varsóból, Lodzból és Wroclawból származó, húszas éveikben járó fiúk és lányok előtt megnyílik a lehetőség, hogy minél többet megtudjanak a zsidók vallásáról, történelméről, kultúrájáról és Izraelről.
A hír, amelyről egy izraeli lap számolt be a minap, több szempontból is érdekes lehet, de valamire mindenképp felhívja a figyelmet: a vasfüggöny leomlása után nemcsak a demokratikus átalakulás évei kezdődtek meg Kelet-Európában, így Lengyelországban, hanem új éra a lengyelországi zsidóság életében is, amely egykor Európa legnagyobb zsidó közösségének számított, s amelynek tagjait az egymást váltó totalitárius rendszerek évtizedeken keresztül üldözték. A politikai változásoknak köszönhetően egyre több ember vállalja zsidó identitását, és egyre több fiatal szerez tudomást zsidó származásáról, hiszen a szocializmusban az emigráció helyett Lengyelországot választó családok közül sokan még gyermekeik előtt is titokban tartották származásukat.
A második világháború előestéjén csaknem három és fél millió zsidó élt Lengyelországban. Európa legnagyobb, a világ második legnagyobb zsidó közössége volt ez. A náci birodalom mintegy hárommillió lengyel zsidót, az ország zsidó lakosságának majdnem kilencven százalékát pusztította el 1939–45 között. A holokauszt utáni években a haláltáborokat túlélt, illetve a menekülés után visszatért, esetleg a Szovjetunióból vagy Németországból áttelepült zsidók spontán módon újjászervezték a közösségi életet, bizottságokat alakítottak, amelyeknek a kezébe adták az irányítást a háború előtti állapotok megteremtéséhez. A történelemkönyvek szerint 1947-ben huszonöt rabbi vezetett 38 zsinagógát, továbbá 36 zsidó vallási iskolát tartottak számon. Az élet újjászervezésével párhuzamosan azonban mintegy százezer zsidó volt kénytelen emigrálni 1946–49 között Lengyelországból az antiszemitizmus terjedése és a zsidóellenes pogromok miatt, amelyekben több százan vesztették életüket. A lengyelországi zsidóság az 1950–60-as éveket is megszenvedte, miután Sztálin antiszemita rezsimje igyekezett elfojtani a zsidók minden kulturális és vallási tevékenységét, vallási iskoláikat állami kézbe vették, pártjaikat felszámolták. A Szovjetunió első emberének 1953-ban bekövetkezett halála után a zsidók fellélegezhettek, de sokan – mintegy ötvenezren – az emigrációt választották, így 1957-ben megindult a második nagy kivándorlási hullám. A harmadik 1968–69-ben zajlott le (harmincezer ember), mivel az egyetemisták tiltakozásait ürügyként felhasználva a lengyel kommunista pártvezetés nagyszabású antiszemita kampányt szervezett. Az országban maradt zsidók ettől kezdve nem vállalták többé zsidó identitásukat, így 1969–89 között tulajdonképpen megszűnt létezni a zsidó élet Lengyelországban.
– Egyetlen olyan esemény sem történt Lengyelországban 1939 és 1989 között, amelyre az itt élő zsidók azt mondhatták volna: zsidóként biztonságban érzem magam – magyarázza Michael Schudrich lengyel főrabbi. – A második világháború után a zsidók többsége egyszerűen úgy gondolta, nem akar olyan országban maradni, amely átélte a holokauszt borzalmait, s amelyet a szovjetek elfoglaltak. A náciknak sikerült tönkretenniük az erkölcsiséget; a háború utáni években életét vesztette több száz zsidó és több ezer keresztény lengyel állampolgár, az 1950–60-as években pedig újfent felerősödött az antiszemitizmus, újabb zsidóüldözések kezdődtek, ami zsidók ezreit késztette arra, hogy elhagyják az országot.
A New Yorkban lengyel zsidó szülők gyermekeként született Schudrich a hetvenes években egyetemi hallgatóként tett – Bécset, Prágát, Budapestet, Lengyelországot, Moszkvát, Leningrádot (Szentpétervárt) és Izraelt érintő – útja után 2000-ben döntött úgy, hogy „hazatér” Lengyelországba, ahol a varsói Nozyk zsinagóga rabbijává nevezték ki. (Varsóban háromszáz zsinagóga volt a második világháború előtt, a pusztítást csak a Nozyk élte túl.) Négy évvel később amerikai származása ellenére megválasztották Lengyelország főrabbijává, a zsidó közösségen belül pedig egyöntetű az a vélekedés, amely szerint Michael Schudrich központi szerepet játszott a lengyelországi „zsidó reneszánsz” megteremtésében.
– Személy szerint nem arra törekszem, hogy minél több embert csalogassak a zsinagógába. Inkább az a célom, hogy azokért tegyek meg mindent, akik tagjai a közösségnek. De természetesen nagy örömmel veszem azt is, ha egy emberrel bővül a létszám – fogalmaz Schudrich, aki szerint ma él és virul a varsói zsidó közösség, amelynek van egy működő, szombaton és ünnepek alkalmával rendre zsúfolásig megtelő zsinagógája, egy kóser étterme, egy kóser ételeket árusító üzlete, egy héber nyelvet és judaizmust oktató központja, egy ifjúsági csoportja és két, havonta megjelenő magazinja. Michael Schudrich örvendetesnek nevezi továbbá, hogy az ortodox közösség mellett 1999-ben megalakult a liberális Beit Warszawa elnevezésű gyülekezet is, amelynek taglétszáma szintén évről évre bővül.
A Nozyk zsinagóga szomszédságában található a volt lengyel rabbiról, történészről és politikusról elnevezett Mojzesz Schorr Központ nevű oktatási intézet, amelyet 2001-ben azzal a céllal alapítottak, hogy legyen egy hely az identitásukat kereső zsidó fiatalok számára, ahol megtanulhatnak héberül, és bővebb ismereteket szerezhetnek a zsidó vallásról.
– Célunk a zsidó irodalom, történelem és kultúra ápolása – vallja Grazyna Pawlak, az intézet vezetője, majd hozzáteszi: – Zsidókat és nem zsidó származású fiatalokat egyaránt szívesen fogadunk.
Pawlak úgy véli, az állam és a főváros által is támogatott iskola jelentősége abban rejlik, hogy nagy lendületet ad azoknak a fiataloknak, akik nem tudják, hol keressék gyökereiket. Elmondása szerint több száz diákja van ma a központnak, ami igen örvendetes, tekintve, hogy Lengyelországban mindössze hét-nyolcezerre tehető azoknak a száma, akik tagjai valamelyik zsidó közösségnek. Pawlak egyben úgy gondolja, 20-30 ezren lehetnek azok, akik zsidó gyökerekkel rendelkeznek, éppen ezért nem ért egyet a fent idézett kijelentéssel, amely szerint visszatért a zsidó élet Kazimierzba. A zsidó élet zsidók nélkül nem zsidó élet – vonja le a következtetést az igazgató aszszony, mondván, Kazimierzban nem élnek zsidók, és a rendezvény szervezéséért sem a zsidó közösség képviselői, inkább a lengyel állam, illetve a kulturális minisztérium a felelős, amely évente mintegy 120 zsidó fesztivált rendez országszerte.
Az állam láthatóan igyekszik kivenni részét a zsidó hagyomány és kulturális örökség ápolásából például emlékhelyek és kiállítótermek megnyitásával, felújításával, koncertek, fesztiválok, különböző zenei és irodalmi események megrendezésével. Hamarosan megújulhat Varsó egykori zsidó negyedének Prozna utcája is, amelyet a Nemzetközi Műemlékalap nonprofit szervezet a világ száz legveszélyeztetettebb, történelmi jelentőséggel bíró területe közé sorolt. Már csak négy, egykor szebb időket látott, téglából épült omladozó lakóház emlékezteti a járókelőket arra, hogy valaha 450 ezer fős zsidó közösség élt és munkálkodott a fővárosban. Csak ez az épületegyüttes élte túl a Varsó 85-90 százalékát elpusztító világháborús rombolást.
Varsó önkormányzata és az állam finanszírozza részben annak a Lengyel Zsidó Történeti Múzeumnak a felépítését is, amelynek alapkövét tavaly nyáron olyan fontos személyiségek jelenlétében tették le, mint Lech Kaczynski lengyel államfő, Richard von Weizsäcker volt német elnök és Meir Lau, Tel-Aviv főrabbija. Mint Jerzy Halberstadt, a múzeum igazgatója mondja, reményeik szerint 450 ezer ember látogat majd évente a 2012-ben megnyíló múzeumba, amelynek megtervezését finn szakemberre bízták. Halberstadt bízik abban, hogy a varsói gettó egykori helyszínén felépülő intézménynek ugyanolyan jelentőséget tulajdonítanak majd, mint a jeruzsálemi Jad Vasemnek vagy a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak. A Lengyel Zsidó Történeti Múzeum azonban egy aspektusból mindenképpen különleges lesz, hiszen, mint Halberstadt mondja, a kiállítás nem a holokauszt eseményeire fekteti a legnagyobb hangsúlyt, hanem a zsidók múltjára – azzal kezdve, hogy Mózes kivezeti népét Egyiptomból – és jövőjére, tehát maga a zsidó élet kap központi szerepet.
– A zsidó kulturális élet újjáéledése mindenképpen a rendszerváltozás utánra tehető, hiszen a zsidó identitás és vallás a kommunizmusban tabu téma volt – hangoztatja Ewa Junczyk-Ziomecka, az államfői hivatal szociális ügyekért felelős államtitkára. – Míg a nácik abban voltak érdekeltek, hogy elpusztítsák mindazt, ami zsidó, addig a kommunisták arra törekedtek, hogy leromboljanak mindent, ami lengyel – teszi hozzá. Ma viszont a zsidó hagyományok, illetve a lengyel–zsidó kapcsolatok ápolása Lech Kaczynski politikájának kulcsfontosságú eleme, tudjuk meg Ewa Junczyk-Ziomeckától, aki szerint ez természetes, tekintve, hogy Lengyelország lakosságának egytizede zsidó volt. Kaczynski Izrael kapcsán is különleges viszonyról beszél, mivel a zsidó államot elsősorban lengyel zsidók alapították, élükön David Ben Gurionnal, Izrael első kormányfőjével.
– Amikor legelőször összeült a knesszet, 120 tagjából százan beszéltek lengyelül – emlékeztet Maciej Kozlowski, a lengyel külügyminisztérium lengyel–zsidó kapcsolatokért felelős miniszteri biztosa. – Természetes, hogy minél jobb kapcsolatokra törekszünk Izraellel, a zsidó államot stratégiai partnerünknek tekintjük, úgy, mint az Egyesült Államok Nagy-Britanniát – véli. Kozlowski szerint Izraelnek szüksége van barátokra abban az Európában, ahol nem mindenki tart fenn jó kapcsolatokat a zsidó állammal. A miniszteri biztos bízik benne, hamarosan megvalósul régóta dédelgetett álma arról, hogy lengyel állampolgárságot adományoznak mindazoknak, akik 1968-ban kényszerűségből elhagyták Lengyelországot.
Lovas István
Lovas István, a rettenthetetlen
