Az ember addig a pillanatig a szó földi értelmében is halhatatlannak érzi magát, amíg csak elvben van tisztában a földi élet viszonylagos rövidségével, s hagyja magán eluralkodni ama téveszmét, hogy a súlyos betegség csak mással fordulhat elő. Ez történik Angelikával, Dobozi Eszter Túl a rákbarakkon – Angelika naplójából című megrendítő regényének valódi főhősével. A bevezető és egy befejező kerettörténet szerint B. D., a napló fiktív szerkesztője beteg nagynénikéjét kísérgeti egy vidéki rákkórház ambulanciájára, ahol találkozik Angelikával, aki eleinte megpróbál kívülállóként viselkedni a kezelésre váró betegek között. Eljátssza saját magának, hogy mivel munkahelyén nélkülözhetetlennek látszik, rá nem érvényesek a biológia törvényei. Aztán fokozatosan feloldódik, azonosulásával egy ütemben kerül egyre meghittebb viszonyba a majdani szerkesztővel, aki valóban kívülálló, egészséges(-nek tűnő ember) a betegek között. Egyszer csak Angelika eltűnik, s postán küldi el naplóját B. D.-nek, felruházva őt a kiadás jogkörével is. Hogy ő, mármint Angelika hová tűnik, azt nem tudjuk meg. Ez kiváló eszköz arra, hogy az írónő lebegtesse az egyértelmű befejezést, s az olvasóra bízza, hogy a tragikus, vagy a felemelően életpárti végkifejlet-variációt kölcsönzi Angelikának.
Maga a napló lélegzetelállítóan izgalmas, bensőséges, katartikus. Lélektani szempontból hitelesen ábrázolja a folyamatot, hogyan szembesül Angelika, a sikeres értelmiségi vállalkozó a betegség tényével. Elképzelhető, hogy az egyre javuló gyógyulási statisztikát javítja tovább, de az is benne van a kilátástalan sakkpartiban, amit mindannyian folytatunk a halállal, hogy az örökös győztes sokkal korábban ad mattot neki, a szép, okos nőnek, mint ahogy hitte és remélte volna. Emberi és megható a szorongással folytatott mindennapi küzdelem és az a lelkierő, amellyel úgy dönt: szembeszáll a végzettel. Egyszerre próbálkozik orvosokkal, természetgyógyászokkal, míg rá nem kell ébrednie, hogy a műtétet mégsem kerülheti el.
Drámai erővel, hatásvadász elemek nélkül írja le a nagy ütközetet, az ideiglenes – mert a földi halál fölötti győzelmünk csak ideiglenes lehet – triumfust. Ám közben ráébred, hogy az igazi győzelem a túlvilág bizonyossága, a hit megtalálása. És legalább annyira az, hogy a megrendítő trauma nemcsak számára jelentett válaszutat és próbát. Vizsgáztak a barátai, az ismerősei. Közönyösnek hittekről derül ki, hogy a bajban lehet rájuk számítani, vélt barátok bizonyulnak hitványnak. A legcsodálatosabb ajándéka a visszanyert életnek, hogy férje mindenkor derekasan helytáll, s bizonyítja nem fogyó szerelmét Angelika iránt.
Dobozi Eszter a létfilozófia magaslataira helyezi a történetet az Ibsen Peer Gyntjével alkotott párhuzam mentén. Kimondja: nem ér annyit a nagyvilág, hogy érte önmagunkat elveszítsük, mert aki önmagának valóan önző, az önnönmagát, legjobb énjét veszíti el. Az író eléri azt, ami keveseknek sikerül: a Túl a rákbarakkon – Angelika naplója című könyv elolvasása után az ember úgy érzi, maga is jobbá, nemesebbé vált.
(Dobozi Eszter: Túl a rákbarakkon – Angelika naplójából, regény. Magyar Napló, 2008, 245 oldal, 2415 forint.)
origo.hu
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját
