A nagy hullámhárító

Hogy a kormányfő össze-vissza beszél, az csak akkor derül ki, ha minimum egy héten át figyeljük őt, s úgy kétnaponta összevetjük megnyilvánulásait. Amit hétfőn mond, annak csütörtökön bebizonyítja az ellenkezőjét, de előtte szerdán még megvádolja vele az ellenzéket.

Szerdától hétfőig sokat változhat egy vélemény, ha az a kormányfőé. Villámhárítóról már hallottunk, de most, ezen a verőfényes hétfői parlamenti napon hullámhárító született. Gyurcsány Ferenc kijelentette a parlamentben, hogy „elhárítottuk a nemzetközi pénzügyi válság első hullámát”. Láthatóan büszke volt rá. Ő már csak ilyen. Valamire mindig roppant büszke. Vagy arra, hogy „a magyar pénzügyi helyzet stabil”, és „Magyarország közvetlen veszélyeztetettsége alacsony”, vagy arra (igaz, ez az ellenkezője), hogy a pénzügyi helyzet ugyan nem stabil, de mind pénzügyminisztere, mind a jegybankelnök képes volt ennek tudatában azonnal felvenni a kapcsolatot az unióval, illetve a valutaalappal.
Hogy a kormányfő összevissza beszél, az csak akkor derül ki, ha minimum egy héten át figyeljük őt, s úgy kétnaponta összevetjük megnyilvánulásait. Amit hétfőn mond, annak csütörtökön bebizonyítja az ellenkezőjét, de előtte szerdán még megvádolja vele az ellenzéket. Október 8-án internetes naplójában a számára akkor még nem létező pénzügyi válság kapcsán ezt írta: „Rendkívül felelőtlen a Fidesz magatartása. Nem egyszerűen félrevezető, hanem kifejezetten pánikkeltő magatartás ez, és ebben az esetben a pánikkeltés maga a kórokozás. Bűnnek tartom azt az érzést kelteni, hogy a magyar pénzügyi-gazdasági rendszerben súlyos válság közeli jelenségek lennének.” Ezeket a sorokat a hétfői parlamenti ülésen, tehát a bejegyzés után mindössze öt nappal Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője a kormányfő fejére olvasta. Egyúttal üdvözölte őt a „válsághangulat-keltők” körében. A minimális következetesség számonkérése Gyurcsányról természetesen lepergett. Ő olyan lepergetős anyagból van, mint a széldzsekik meg az esernyők. Igaz, hogy szerdán még rémhírterjesztést vizionált, de ez őt nem akadályozta meg abban, hogy ma már a „nemzetközi pénzügyi válság” több hullámáról, hazánk elleni „jelentős spekulációs támadásról” beszéljen, s hogy „valakik kárt akarnak okozni Magyarországnak”. Gyurcsány Ferenc eszerint szerdától hétfőig megvilágosodott. Arra persze nem volt képes, hogy elnézést kérjen a Fidesztől (ehhez némi erkölcsi erőre lett volna szükség), amiért pánikkeltéssel és bűnök elkövetésével vádolta meg, holott ezúttal is a Fidesz helyzetértékelése bizonyult objektívnak.
A kormányfő tehát észbe kapott. Öt nappal korábbi állításainak csapdájából ki kellett valahogy evickélnie. Kapkodva írta le naplójában délelőtt: „Drága Barátaim, tegyük a dolgunkat, ne engedjünk az önzés kísértésének, hiszen ebben a helyzetben nem kétséges, hogy érvényes a jelszó: a haza minden előtt!” Aztán uzsgyi, be a parlamentbe. Felszólalását a korábbi, Fidesz-gyalázó tónusról áthangszerelte. Már áthatotta a nemzeti érzés, a közös felelősség (értsd: Viktor, nem lehetne, hogy ketten vigyük el a balhét?) pátosza. Az MSZP frakcióvezetőjének hozzászólását is ideszámítva ennyi dicséretet az ellenzék 2002 óta nem kapott, mint most. Ebből a legegyszerűbb gondolkodású ember is megértette, mekkora slamasztikában lehet a kisebbségi kormány – sajnos, vele mi is. Rég hallottunk ennyi hivatkozást a közös magyar érdekekre, ennyi összefogásra buzdítást a közös nemzeti célokért, ennyi együttműködési igényt a konstruktív, nagyszerű javaslatokat tevő, tehetséges, okos és (visszafogottan hozzátehették volna) ráadásul szép és férfias ellenzékkel. (Amely jelző ezek közül még nem hangzott el sem Gyurcsány, sem Lendvai Ildikó szájából, az jövő héten lesz esedékes.) Veres János pénzügyminiszter, megértvén főnökének szándékát, miszerint vészhelyzetben jobb az ellenzékkel szemben barátságos húrokat pengetni, nemes egyszerűséggel ennyit mondott: „van a kormányban készség, hogy meghallja az ellenzék szavát”. Mintha a kormány lenne a nagyúr, az ellenzék pedig Tiborc, akit néha azért illik meghallani. Fodor Gábor nagyvonalúan megdicsérte a Fideszt, amiért ezúttal nem vonult ki az ülésteremből Gyurcsány hozzászólása alatt. A kormányfő hiteltelenségét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy még a saját hasonlata is föllázad ellene. Ha jön az árvíz, hallottuk tőle, akkor nem csak a gáton kell ott lenni a homokzsákokkal. A folyamatos védelem is fontos. Mondta ezt ő, éppen ő, akinek kormányzása idején a tervezett és ígért árvízvédelmi beruházásoknak a töredéke valósult meg.
S ez a furcsa udvarlás az ellenzéknek még egy darabig folytatódott. Nem emlékszem, Lendvai Ildikónak utoljára mikor fátyolosodott el a hangja Áder János nevének említésekor, de most ez történt. Egy ünnepi képeslapot idézett emlékezetébe, amelyet a hajdani házelnök szétküldött a képviselőknek, rajta egy mondattal („Mindennek rendelt ideje van.”) a Prédikátor könyvéből. Lendvai ezt fölelevenítve többet idézett a Bibliából, mint az előtte felszólaló kereszténydemokrata frakcióvezető, Semjén Zsolt valaha is. Felemelő pillanatok voltak, ahogyan tőle telhetően átszellemülve szavalta: „ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak”, aztán ebből az aktualizálás lóugrásaival valahogyan ő is eljutott oda, hogy ha nagy a baj, akkor nélkülözhetetlen a pártok közötti összefogás. Pedig az igazán aktuális nem ez az idézet lett volna. Ha engem kérdez Lendvai Ildikó, én a Prédikátor könyvéből az előtte lévő sort ajánlottam volna neki és a pártjának. Ezt: „ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek”. Ezt úgy Gyurcsány felé fordulva kellett volna valamelyiküknek elmondani. Aztán mindenki arra gondol, amire akar. (Asszociációinkban totálisan szabadok vagyunk.) Válság idején bespájzolnak az emberek, huppant le hirtelen a rögvalóságba a frakcióvezető asszony a metafizikai magasságokból, én vártam, ha már így esett, hogy szóljon valamit arról a 450 milliárdról, ami eltérés mutatkozott a kormány által beterjesztett zárszámadási törvény és a KSH által közölt statisztika között. De ő nem tért ki erre a vacak kis összegre, pedig ha van „bespájzolás”, akkor ez a 450 milliárd az lett volna a kormánynak. Egy kis dugipénz a várhatólag kíméletlen kampányra.
A parlamenti ülés legemlékezetesebb pillanatában Gyurcsány Ferenc, akinek padjára tették a Navracsics által oly kellemetlenül megidézett szerdai bejegyzéseit, kézbe véve írásművét, ennyit mondott: „Nézegetem a szerdai blogomat. Azt írom benne, amit most is gondolok.” A Tisztelt Házat elöntötte a derű. Végül is – mit akarunk mi ettől a botcsinálta miniszterelnöktől? Hogy ne a blogját nézegesse? Mindenki abban gyönyörködik, amire a legbüszkébb lehet.
Ő a blogját nézegeti. Mi mással büszkélkedhetne? Talán az általa kormányzott országgal?
Az állampolgár, aki még figyel a hírekre, egyre inkább azt érzi, hogy mindazok a szigorítások, lefaragások, a bérek befagyasztása, a „reformintézkedések” kellemetlen hozadékai, amelyekkel Gyurcsány hol keserítette, hol sakkban tartotta az országot, miközben zömüket egyszerűen nem volt képes keresztülverni, most már nem a konvergenciaprogramra vagy a reformokra, hanem a pénzügyi világválságra mutogatva valósulnak meg. Nagyjából mindegy is nekünk, hogy konvergenciaprogram, reformdüh vagy hitelválság
miatt csökken az életszínvonalunk. De legalább ne kellene örökké azt hallani, hogy mindig minden értünk történik, miközben érezzük, hogy valójában ellenünkre. Hovatovább alapélményünkké válik, hogy minden, ami változás az életünkben, és a kormány keze van benne, nekünk csak rossz lehet. Egy Budapest határához közeli buszjáraton figyeltem fel egy kis ragasztott cédulára, rajta nyomtatott betűkkel: „Vigyázzon értékeire! A busz kormányépületek mellett halad el!” Hónapok óta nem szedi le senki. Mert mindenki egyetért vele.