Ne lefelé szorítsatok!

Eső, szél, nagyjából húszezer ember. Közalkalmazottak a Kossuth téren. Szögezzük le: a jelenlegi gazdasági válságot, amely ugyebár akkora pluszterheket ró a költségvetésre, hogy a kormány – könnyezve bár – kénytelen hozzányúlni a közalkalmazotti bérekhez, nos, e válságot értesülésem szerint nem a közalkalmazottak okozták. A válságot a nemzetközi bankok okozták azzal, hogy a minél gyorsabb és nagyobb haszon iránti vágytól sarkallva – mintegy a szerzés delíriumában – fedezet nélküli hitelek tömegét adták ki. Vagyis csak a hasznot nézték, de nem számoltak a kockázatokkal. Pedig ha valakinek, nekik tudniuk kellett, hogy kockázat nélkül nincs haszon. Persze tudták; mégis elhitették a hitelfelvevőkkel, hogy van. Most pedig a felelőtlen bankok megmentésén fáradozik számos kormány, köztük a miénk is. Ám csak a miénk vett föl hirtelen óriási uzsorahitelt a bankvilág központjából, kisegítendő a bankokat, nehogy rosszul járjanak kissé. Gondolták, inkább a társadalom járjon rosszul. S erre szombaton csaknem húszezer ember nemet mondott Budapesten.
Persze nem a magyar kormány tehet a világgazdasági válságról. Arról viszont tehet, hogy a válság éppen válságban talált minket: ingatag gazdasági, politikai helyzetben, amiből az eddigi lenyúlós-kapitalista szisztéma nem fog minket kisegíteni. A ciánmérgezést nem ciánnal gyógyítják, a neoliberális válságot nem neoliberalizmussal.
Úgy látszik, a kormány nem tudja, hogy kicsodák a közalkalmazottak. Úgyhogy tisztázzuk: a közalkalmazottak nem az állam testén csüngő élősködők; ez nem az a réteg, amely lopja a napot és minden egyebet. A közalkalmazottak – például rendvédelmi dolgozók, tűzoltók, pedagógusok, mentők, ápolók, hivatali ügyintézők, vagyis mindazok, akik a köz javát, a mi javunkat szolgálják – tanult, keményen dolgozó emberek. Megbénulna nélkülük az ország. S vajon mennyire becsüli őket az állam? Átlagosan nettó nyolcvan-kilencvenezer forintra havonként. Márpedig az a helyzet, hogy Magyarhonban havi nyolcvan-kilencvenezer forintból lehetetlen egy kétgyermekes családnak megélni. A duplájából majdnem lehetséges, amennyiben a családtagok a leggagyibbat veszik mindenből, autóról és nyaralásról nem álmodoznak, valamint véletlenül sem betegszenek meg. Most a kormány úgy döntött, elveszi a közalkalmazottak tizenharmadik havi illetményét, mondván, ilyen helyzetben ne akarjanak prémiumot. Ez egyrészt gusztustalan, másrészt törvénytelen: az idevonatkozó rendelkezés szerint a tizenharmadik havi bér (amely hétszázezer családnak, csaknem kétmillió embernek jelent mentőövet) a munkavállalók éves keresetének része. Nem jutalomfalat. No de: törvény? Tisztesség? Méltányosság? Piha!
Az a tény, hogy ilyen rossz időben is rengetegen vonultak a Kossuth térre tiltakozni, igen komoly üzeneteket hordoz. Egy: nem lehet elvenni az emberektől a pénzt, amiért megdolgoztak. Kettő: kezd felocsúdni a társadalom a 2006 októbere okozta sokkból. Újra érzi, hogy az összefogás, a méltóságteljes polgári tiltakozás hatalmas erő. És ha a kormány nem érti meg ezeket az üzeneteket, majd talán érteni fog a januárra kilátásba helyezett országos sztrájkból.
Ha tetszik a koalíciónak, ha nem: megszorítani most már nem lefelé kell. A társadalom azt mondja, szorongattatok eleget, szorongassatok mást ezután. Például a jó édes klientúrátokat, azt. Esetleg önmagatokat, ott, ahol a legjobban fáj.
De ha mégis a társadalmat akarjátok büntetni a saját hibáitokért, hát számoljatok a kockázatokkal!