Lucza Gyula öt gyermeke közül Júlia az, akit különösen érdekel a hajdani Utcaszínház. Művelődésszervezést tanult, és ehhez kapcsolódóan egy dolgozatához igyekezett felidézni, mi is jellemezte a hetvenes évek elejének kreatív művészeti tevékenységeit, céljait.
– Huszonöt éves vagyok. Érdekes, hogy nemcsak én, a korosztályomból is mennyien vonzódnak az akkori zenékhez. Szeretem a beatet, a táncdalokat, a hatalom által vegzált Kex együttest, a lengyel dzsesszt és Janis Joplint. A táncházmozgalom kezdete szintén ezekhez az évekhez kötődik. Ha csak ezt nézem, mintha minden területen virágzott volna a művészeti élet. Ugyanakkor mindenre és mindenkire rá akarták erőszakolni a szocialista eszméket. Az úgynevezett tűrt, tiltott, támogatott kategóriára való felosztást mai szemmel nevetségesnek találom. Léteztek ugyan a szokványos gondolkodástól eltérő csoportok, de rejtőzködniük kellett. Az Utcaszínház helyzete is a rendszer ellentmondásait tükrözi. Rányomták a pecsétet a papírra, de az „ellenőrök” bármikor leállíthatták az előadást egy szó, egy figura miatt. Ma másfajta nyomás nehezedik ránk, de ugyanúgy meg vagyunk fertőzve kishitűséggel, mohósággal, közönnyel, mint a hajdani utcaszínházasok idején. Hogy el tudnám-e képzelni a fiatalságomat a Kádár-korszakban? Ha a megfigyelésekre, besúgásokra gondolok, akkor semmiképp. De ha hasonló közösségbe csöppennék, tán visszamennék egy időutazás erejéig…
Négy évtizede ennek. Az Utcaszínház hajdani kócos lázadóitól olykor megkérdezik gyermekeik: „Tényleg olyan rémes volt az a világ? Milyen volt akkor fiatalnak lenni?” A hajdani társulatból többen korán eltávoztak. Van, aki, ahogy tehette, külföldre futott, vagy megkomolyodott értelmiségiként restelli, hogy annak idején milyen rigmusokat skandált. Most Ádám Annával, Lucza Gyulával, Hegedűs Tiborral próbáljuk visszahozni a lepergett időt. Csatlakozik hozzánk a huszonöt éves Lucza Júlia, akit módfelett érdekel az említett évek színe és visszája.
Tehát 1969-ben vagyunk. Egy évvel az 1968-as nyugati diáklázadások és az eltiport prágai tavasz után, amelyben a Varsói Szerződés tagállamainak, így Magyarországnak is oly dicstelen szerep jutott. Itthon igyekeztek kisebbíteni a tragédiát, Jan Palach prágai egyetemista önkéntes tűzhalálát. Azt szintúgy, hogy egy másik fiatalember, Bauer Sándor Budapesten hasonlóképp áldozta fel magát tiltakozásul. Eközben a pártirányítás szerette volna bizonyítani, hogy a fiatalok nyíltan beszélhetnek a társadalmi problémákról, mindarról, amivel nem tudnak kibékülni. A Népszabadság ezért is indított külön az ifjúságnak szóló oldalt. Nagy port kavart két ózdi szakiskolás fiú, Radvánszky József (Periklész) és Somogyi Lajos (Soma) írása a hétköznapok forradalmiságáról. Itt vetődött fel először az Utcaszínház ötlete, amely több másként gondolkodó fiatalra hatott. Köztük volt Hegedűs Tibor, a tizenkét évig működő alternatív társulat összetartója, szellemi vezetője. Így idézi vissza a hatvanas évek hangulatát:
– Építésztechnikusként dolgoztam Dunakeszin, és az ottani irodalmi színház tagja voltam. Ez a társulat Uray György tanár úr vezetésével félig-meddig titkos szellemi társaságként működött. Akkoriban szinte minden középiskolának volt irodalmi köre, az egyetemeken, főiskolákon pedig irodalmi színpadokat hoztak létre. Filmszakkörök és képzőművészeti klubok működtek országszerte. Ezeket az önkifejezési lehetőségeket nem véletlenül szorgalmazta a kultúrpolitika. Le akartak kötni minket, azt gondolták, így jobban szem előtt leszünk. Mi sem voltunk kevésbé elégedetlenek azokkal az állapotokkal, amelyek körülvettek bennünket, mint a mai huszonévesek. Leleplezni a képmutató, álszent hatalmat, és tükröt mutatni az embereknek – úgy gondoltuk, ez a legfontosabb dolog a világon.
Kapóra jött, hogy a hatvanas évek közepétől a művelődéspolitika teret nyitott az amatőr színházi mozgalmaknak, sőt támogatta őket. Ez hihetetlen energiákat szabadított fel. Új szemlélet és formai megoldások, sőt mellőzött vagy elhallgatott modern írók, költők művei kerültek előtérbe. Négyezer ilyen társulat működött az országban, megannyi közösség eltérő ízléssel, merész gondolatokkal. Velük már nem boldogult olyan könnyen a cenzúra, mint kezdetben hitték. A hatvanas évek végén alakul meg a hatalom által éppen megtűrt Orfeo együttes, a Stúdió K, az Egyetemi Színpad és Halász Péter társulata – utal a korszak szellemi pezsgésére Hegedűs Tibor, majd így folytatja:
– E társulatok előadásai nem csupán művészeti szempontból voltak színvonalasak. Rövid időn belül a fiatal értelmiségiek társadalmi és szellemi életének meghatározó fórumaivá váltak. A mi utcaszínházunk más úton járt, mint az előbb említett színházak. Nekünk a hétköznapi embert kellett megszólítanunk. Ezt csak úgy lehetett elérni, ha rájön, a játék róla szól. A commedia dell’artéhoz, a vásári előképekhez nyúltunk vissza. Nem használhattunk irodalmi szövegeket, harsányan és egyértelműen kellett fogalmaznunk. Hogy miről lehetett szólni, azt a hatvannyolcas idők hozták magukkal. Párizs, Prága, Vietnam, Che Guevara és itthon az új gazdasági mechanizmus. Ezt hajdanán Lenin elvtárs is kitalálta a NEP-korszak alatt. Maradjon a szocialista címke, de az átkos kapitalizmus mozgatóerejét, a „zsozsót” azért csempésszük be a képbe. Picit feladunk az egyenlősdiből, akik jól húznak, kapjanak többet, ez majd serkenti az elmaradókat. A pártapparátus megkapta a feladatot, és persze megszervezte, hogy nekik jusson több. A sor végén állók meg csak az üres tenyerüket nézhették. A melós ingázott, munkásszálláson élt, hét végén a háztáji földjén gürcölt. Ezek a jórészt faluról elmenekült hajdani parasztemberek, identitásukat vesztett cigány emberek „építették a szocializmust”. Mi ennek a rétegnek játszottunk. A munkásszálláson élők voltak a leghálásabbak. Igaz, előbb zenélve, zajongva végig kellett vonulnunk a szállások folyosóin. Az így összetoborozott közönség sokszor egy faluból, egy családból jött. A bohóctréfaként előadott történetekben magukra ismertek, nagyokat nevettek.
– A gazdasági átalakulás során ezek a szállások felszámolódtak. Ám segéd- és bérmunkások, feketén dolgozók ma is bőven vannak. Elő lehetne venni az egykori forgatókönyvet?
– Megtettem a minap. Szinte minden karakter és helyzet visszaköszön. Azzal a különbséggel, hogy a régi elvtársak most urak, tulajdonosok, menedzserek. Hogy mi lett a sor végén állókkal, csak elképzelni tudom. Őket semmiféle ideológia nem védi már – utal Tibor a rá jellemző bölcs mosollyal a hatvanas éveket követő hányattatásra.
Budapest nyolcadik kerületében, a József körút 50. alatt egy tágas polgári lakás lesz az a helyszín, ahol több mint egy évtizedig rendszeresen találkoznak, néhányan itt is laknak. Itt találják ki az előadások témáit, a párbeszédeket, hogy ki milyen figura bőrébe bújik.
A lakás főbérlője a tizenkilenc éves Ádám Anna. Konszolidált teremtés, szemre kilóg a társaságból. Ennek ellenére befogadja őket, sőt egy idő után maga is színészkedik. Most hozzá igyekszem Solymárra. Kicsit izgulok: vajon mennyit változott? Megtaláljuk-e a hangot egymással?
Elém jön a buszhoz, a szeme nevet, fanyar humora a régi. Nyelveket tanít, a férje fizikus, két felnőtt értelmiségi fiúgyermekük van. Azt javasolom, beszéljünk az „ötvenről”, ahogyan ott zajlott az élet.
– A lakás a nagyszüleimé volt, és miután meghaltak, valahogy sikerült elintézniük, hogy a család nevén maradjon, ne utalják ki másnak. Így költöztem oda. Tisztában voltam kiváltságos helyzetemmel, mert akkoriban egy fiatalnak három lehetősége volt, hogy önállósodjon: a munkásszállás, a kollégium vagy az albérlet. A lakótelepek új lakásait a családosok kapták. Az utcások köréből néhányan sanyarú körülmények között éltek. Egyikük elmondta, hogy majd megfagy éjjelente, olyan hideg van a Pest környéki, komfort nélküli albérletében. Természetes volt, hogy felajánlom, jöjjön hozzám. Később mások is odaköltöztek. Közöttük első férjem, Lucza Gyula. A konyhát és a mellékhelyiségeket közösen használtuk. Amikor a tartósabb kapcsolatok, házasságok kialakultak, mindenkinek lett külön lakrésze. Időnként bekopogtattak hozzánk vidékről, külföldről is diákok, művészfélék. Néhány napra befogadtuk őket. Csendesebb időkben nyolcan-tízen laktunk egy fedél alatt. A csúcs az volt, amikor egy képzőművész gyerek addig könyörgött, míg megengedtük, hogy az előszobában ácsoljon magának galériát, ott aludt. Az alatta lévő kuckóban pedig festett, rajzolt.
– Mit szólt ehhez a kommunához a házmester, aki a lakónyilvántartást vezette?
– Nem éltünk kommunában. Minden pár számára fontos volt a saját családja, privát szférája. A rendhagyó elem ebben a szituációban az volt, hogy ez nem zárta ki a többiekkel való szoros baráti, szellemi kapcsolatot. Az én első házasságom is e környezetben indult, Hegedűs Tiboré és Schäffer Erzsébeté pedig máig tart. Nemrég számoltam össze: tizennyolc felnőtt élete indult az „ötvenben”.
– Nehezen tudom elképzelni, hogy néha nem volt elege az állandó nyüzsgésből.
– Olykor zavart a rendetlenség, vagy ha valaki megette a félretett csokimat, ráadásul nem volt tiszta edény a konyhában. Mindezért viszont kárpótoltak a hajnalig tartó beszélgetések, az érdekes emberek, akik vonzódtak hozzánk.
– Ez mind rendben van, de miből tartották fenn magukat?
– Többen alkalmi munkát vállaltak, mások tanultak. A kevésből is kijöttünk. A lakbér, az áram, a villamosjegy olcsó volt. Én főiskolára jártam, nyelveket tanultam, később egy kereskedelmi vállalatnál dolgoztam. Ragaszkodtam ehhez a rendszerességhez, de legalább ennyire fontosnak tartottam, hogy társaim legyenek. Sok olyan társadalmi jelenség volt, amelytől szenvedtünk, de az emberek többsége úgy gondolta, a rendszer örökkévaló, nem lehet rajta változtatni. Mi a magunk módján lázadtunk. Összegyűjtöttünk a közállapotokra jellemző történeteket, kitaláltuk hozzá a karaktereket, a párbeszédeket, majd eljátszottuk. Amikor egy ilyen figura bőrébe bújva, rikítóra kifestve kikiabálhattam magamból a feszültséget, már könnyebb volt minden.
– Mit szóltak ehhez a színes társasághoz a szomszédok?
– Szerettek leskelődni, de nem voltak rosszindulatúak. Csak egyszer jelentettek fel bennünket, mert látták, amikor valaki pucéron ment ki a konyhába. Válaszul lefestettük a konyhaablakot. Nagy kár, mert jobban szórakoztak rajtunk, mint a televízión, mondták.
De nem minden történet ilyen humoros. Az állampárt által létrehozott ifjúsági szervezet, a KISZ megtehette, hogy hatóságként lépjen fel a neki nem tetsző fiatalokkal szemben. Gyanúsnak tartották és bizonyos fokig üldözték azokat, akik nem a szervezet keretein belül töltötték a szabad idejüket, „majmolták a Nyugatot”. Megtörtént, hogy a házibulik után a budapesti szervezet aktivistái „elbeszélgetésre” hívtak be egy-egy résztvevőt. A Köztársaság téri épületben hol félelemkeltően, hol „barátkozva” faggatóztak. Mit tudnak a többiekről, kik és milyen gyakran járnak össze, honnan szerzik be a külföldi lemezeket? Figyelték a népesebb kirándulásokat is. Megtörtént, hogy amint a fiúk, lányok a hegyekből leértek a városba, a rendőrök máris közrefogták őket. Elég ok volt az igazoltatásra és felpofozásra, ha egy srác az átlagosnál hosszabb hajat viselt, vagy ha trapéznadrágot hordott.
Anna megjegyzi, hogy tudtak ezekről az esetekről, de nem akartak félni. Naivitás volt ebben meg dac is. Bár igyekeztek mindent a fonák oldaláról nézni, bár akadt olyan helyzet, amelyik nem sok jót ígért.
– Egyedül voltam otthon. Két jól megtermett férfi állt az ajtóban. Nyomozók vagyunk, mondták, és már nyomakodtak befelé. Leültek, és sorolni kezdték, mi mindent tudnak rólunk. Akkor tudatosult bennem, hogy milyen országban élek. Több mint egy évtized intenzív együttlét kötött ehhez a közösséghez. A nyolcvanas évek beköszöntével a társadalmi és művészeti mozgástér szélesebbé vált, mi is sokat tépelődtünk, merre haladjunk tovább. Egyszer csak azt vettük észre, hogy huszonévesekből harmincasok lettünk. Egy nagy vita után ráébredtem, hogy az utcás évek alatt mennyi minden ment el mellettem.
– Elpazarolt időnek véli?
– Egyáltalán nem. Az arcok, a nevek, az együttlétek hangulata, kis őrültségeink, a szeretet, amely ezeket az éveinket jellemezte, megmaradt bennem. Később tanárként sokat profitáltam abból a nyitottságból és kíváncsiságból, ahogyan akkor az emberekhez fordultunk.
Előttem néhány fénykép. Előadás egy tmk-műhelyben (tmk = tervszerű megelőző karbantartás; a gyárak karbantartó részlegeit hívták így). Egy másik jelenet a piactéren. Kifestett bohóc ágál, mögötte az üzlet cégtáblája: Zöldség-gyümölcs. Átöltözés és sminkelés egy kerítés előtt. Összetákolt dobogó a színpad, zsákokból varrt paraván a díszlet. A csepeli Vasmunkás téren cintányért csörgetnek, a mutatványos mellett sparhelt, babakocsi meg vaságy. Valaki áll rajta, táblát tart a kezében. Rajta az írás: Porno-grafikus jelenet. Kifestett nőci és cilinderes úr perlekedik. Körülöttük a közönség, szájukat tátó gyerekek, nevető férfiak. A nők kezében cekker, tán bevásárlásból jöttek. A társulat szórólapján ez áll: „Tizenketten vagyunk, különböző munkahelyeken dolgozunk, műsorainkat közösen találjuk ki. Belépődíjat nem szedünk, mi sem szeretünk a színházért fizetni. Hivatalos eseményeken ünneprontónak számítunk, mert a hívatlan közönséget és a szabad tereket szeretjük.”
Habitusra Lucza Gyulán nem fogott az idő. Hangja, nevetése betölti a szobát, ahogyan sorolja, hány helyen fordultak meg. Budakeszin, külvárosi munkásszállásokon, az Akácfa utcában, vidéki kultúrházak udvarain. És persze Csepelen, az ottani gyárakban. Hol vannak már azok az üzemek, utcák és terek? Csepel nevében még megvan, de munkásosztálya tovatűnt, akár a rendszerváltozáshoz fűzött remények. Mielőtt a társadalomfilozófia terepére tévednénk, javasolom, cövekeljünk csak le 1970-nél. Érdekel, mi a nyitja annak, hogy hagyták érvényesülni épp Csepelen ezt a sehova sem sorolható, kiszámíthatatlan társulatot.
– A csepeli párttitkár, később Kádár János személyi titkára, Ribánszky Róbert fenegyerek hírében állt. Tán úgy gondolta, nem árt a népszerűségének, ha pártfogolja az ilyen fiatalokat is – igyekszik méltányosnak lenni Lucza Gyula. – Minden bemutatónk előtt kijött két ember a tanácstól és a pártbizottságtól, előttük kellett először játszanunk. Az ő ízlésükön múlt, hogy kapunk-e igazolást: tudnak rólunk, mehet a műsor. Megtörtént, hogy azért tiltottak le bennünket, mert úgy érezték, az egyik női szerepben kifigurázzuk a Pest megyei pártbizottság első titkárárát, bizonyos Cservenka elvtársnőt. Máskor a vaságyat kritizálták, hogy túl „pornografikus” kellék. Azzal mindig számoltunk, ha megállunk valahol, és elkezdjük a műsort, azonnal ott lesznek a rendőrök. A gyárakban külön egyeztetni kellett a helyi vezetőkkel és funkcionáriusokkal, hogy nincs-e „felforgató elem” a szövegekben, mi a témánk.
– Nem kívánták a fenébe ezt az egészet a munkások egy nyolcórás műszak után?
– Műszakváltáskor már oldottabbak voltak az emberek. Szívesen maradtak velünk, nem rohantak. Szerették, hogy megszólítjuk őket, és „belebeszélhetnek” az előadásba. Olykor ezeket a poénokat beépítettük a szövegbe. Tetszett nekik, hogy a nyílt színen öltözünk át, kifigurázzuk a buta főnökeiket, a rátarti irodistákat. És ez nem az a színház volt, ahová azért kellett elmenniük, hogy a brigádnaplóba beírhassák a kulturálódást. Az akkori viszonyok között rendkívüli dolognak számított, hogy szabadon mozoghattunk az emberek között. Önmagában az is élmény volt, miképp reagálnak az utcán a járókelők arra, hogy kiteszünk egy táblát meg egy paravánt, s elkezdjük festeni az arcunkat…
A Vasmunkás téren történt, nem messze a Lenin-szobortól, amelynek kinyújtott, előremutató kezébe „ismeretlen elemek” olykor zsíros kenyeret csempésztek. A színjátékhoz tartozott egy lerongyolódott deszantos amerikai katona amerikai lobogóval. A többi kelléket eltakarta a közönség. Nyitott Zil teherautó haladt el a téren, fegyveres munkásőröket szállított. Társuk temetéséről érkeztek, akit díszlövéssel búcsúztattak, a fegyver még a kezükben volt. Észrevették a zászlót. Felfejlődtek, és megrohamozták a jelenetet. A kipingált, maskarába bújt színészeket bekísérték a rendőrségre. A nézők egy része azt hitte, mindez a darab része, és csatlakozott a menethez. Mások odaszóltak a munkásőröknek: tudtuk, hogy ezek ellenforradalmárok. A rendőrségen aztán megnézték az engedélyt, és az ügybuzgó parancsnok kérlelte a társulatot, maradjanak még benn, amíg szétoszlik a tömeg.
Elvi kérdés volt, hogy pénzért nem játszanak. Nem vállaltak előadást sem november hetedikén, sem április negyedikén. A művelődési háztól, ahol a próbákra befogadták őket, havonta ötszáz forintot kaptak. Utazásra és jelmezre költötték.
Megkérdezem Lucza Gyulát, gondolkodtak-e azon, hogy őket miért tűrték meg, amikor annyi minden mást akadályoztak.
– A szatirikus hang miatt, amellyel nem tudtak mit kezdeni – válaszolja. – Igaz, sejtettük, hogy meddig mehetünk el. És egy idő után észrevettük a körülöttünk sündörgő „téglákat” is. Nem volt könnyű kisakkozni, hogy a „tűrt” kategóriában maradhassunk. Fegyelmezetten dolgoztunk. Mivel közösen alakítottuk ki a darabok témáját, a megbeszéléseken és a próbákon nem lehetett lazsálni. Hegedűs Tibor megkövetelte a fegyelmet, úgy dolgoztunk, mint a profik.
– Mi az, ami ma leginkább hiányzik ezekből az évekből?
– A szabadság, amelyet mégiscsak kicsikartunk magunknak. Az összetartozás. És az a hihetetlen érzés, mennyire nem számított nekünk a pénz.
