(ki lakjon juhakolban )

Én nem tudom, hogy saját egykor volt sanyarú sorsom felidézése – hangulati értelemben – közelebb hozhat-e hozzánk bizonyos történelmi eseményeket. A nővéremről, a francia nyelven író, Svájcban élő Ágota Kristofról nemrégiben portréfilmet sugárzott az RTL Klub. Az interjú során említés történt arról, hogy családunk 1948-ban szétesett, s az a kőszegi tündérálom, amely gyermekkorunk iránti nosztalgiánkat máig ébren tartja, egy szempillantás alatt véget ért. Az interjúban arról is szó esett, miszerint én, a legkisebb voltam anyánk kedvence. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy haláláig tartó szeretetét felé irányuló végtelen ragaszkodásom táplálta talán.
Volt egy olyan időszak az életünkben, amikor mi hárman testvérek, Ági, Jenő meg én szülői felügyelet nélkül laktunk kőszegi (akkor még polgári) lakásunkban, s máig tisztán emlékszem arra az estére, amikor ez az együttlét véget ért. Ugyanis Ágival karöltve megtetvesedtünk, s azon versengtünk felettébb vidáman, hogy melyikünk tud egy húzásra több vérszívót kifésülni a hajából. Egy papírbőrönd alján gyűjtöttük össze a lomha jószágokat. A versenyben eléggé jól álltam, amikor anyánk – a hét végére – hazatért. Kissé elszörnyedtem. Engem kopaszra nyírtak, Ágit „megpetróleumozták”. Ő kollégiumba került, engem pedig anyám magával vitt Ikervárra, ahol nevelőként dolgozott a B. kastélyban működő leányjavító intézetben. Egy évvel később a nevelőtestületet feloszlatták. Egy ideig csuhéból kosarakat font, mígnem, azt hiszem, 1950 januárjában elszegődött juhásznak a Pátka közelében lévő Miklósmajorba, engem pedig Pápán fogadtak be a nagyszüleim. Anyámnak egyébként kézimunka és rajz tanítói képesítése volt, a juhokhoz nem sokat értett. A helyi állami gazdaság főagronómusa hamar észrevette ezt az ellentmondást, és kiemelte bérszámfejtőnek. Én az iskolaév végeztével, nyár elején csatlakoztam hozzá, s így módomban volt megismerni életkörülményeit. Egy juhakolszerű épületben aludtunk, szalmazsákon, vaságyon, ha jól emlékszem, volt ott egy szekrénye és egy bádoglavórja, a latrinás illemhely körülbelül száz méterre volt a szállásától.
Deklasszálódásunk egyébként nem politikai okokból történt, ezzel kapcsolatban azért említettem „bizonyos történelmi eseményeket”, mivel az idő tájt sok ezer ártatlan család osztozott sorsunkban. A kommunisták egyik legundorítóbb és legaljasabb tettéről, a kitelepítésről beszélek. Ártatlan emberekről, akiket egy szempillantás alatt forgattak ki mindenükből, egész addigi életükből, akiket a legmélyebb megvetéssel neveztek kuláknak, osztályidegennek, elnyomónak, burzsoának. Gyönyörű polgári lakások, villák, családi házak váltak ebek – jobban mondva kommunista funkcionáriusok és lakájaik – prédájává, tulajdonosaik pedig kényszerlakhelyre vetődtek, juhhodályokba, elhagyott tanyákra, pusztákra, majorokba. Hogy csak néhány helységet említsek: Kormópusztára, Borzasra, Borsó-, illetve Lenintanyára. Hasonló volt ez az aktus másfajta elhurcoltatásokhoz: egy bőröndöt, egy hátizsákot vihettek magukkal. Ment öreg, felnőtt és gyermek. Megérkeztek valahová polgári otthonukból, valahová, ahol nem volt bútor, fűtés, villany, víz, orvos és fizetett munkahely. Szerencsésnek mondhatta magát az, aki éjjeliőri állást kapott. Voltak közöttük arisztokraták, vezető értelmiségiek, középosztálybeliek és – úgymond – „kispolgárok”. Lakásaikat birtokba vette a „nép”, a Szabadság-hegyen, a Rózsadombon, a vidéki nagyvárosokban. 1948-tól 1953-ig tartott ez a már-már feledésbe veszett szörnyűség. A kommunista vezérürük pedig beköltöztek az üresen maradt otthonokba, villákba, sofőrjeiknek jutott az alagsor. S ami immár természetes: leszármazottaik máig ott élnek.
Hogy például Gy. F., aki a munkásmozgalom régi, habár apró harcosának zsákmányolt villájában él, mit szólna, ha hirtelen Lenintanyán egy juhhodályban találná magát, én nem tudom…