Egy régi, anekdotikus megfigyelés szerint a krokodil megkönnyezi áldozatát, mielőtt megenni készül. Bár a leírás később pontatlannak bizonyult, a krokodilkönnyek hullatása a tettetett bánat metaforájává vált. Jól látható ez a magát „függetlenobjektívnek” tituláló sajtónak az éves demográfiai adatokra adott reak­ciójában is.

Aggasztó, elkeserítő, lesújtó adatokról írnak. Hát hogyne. Pont arról híresek régóta, hogy a születések száma miatt „aggódnak”. Miközben nem is rejtetten ott van mögötte a káröröm, miszerint „megbukott” volna a kormányzati családpolitika, és hogy „ennyit” a demográfiai fordulatról. Amikor pedig konzervatív szakértők rámutatnak, hogy téves, a tényeknek nem megfelelő ez az interpretáció, elintézik annyival, hogy a tényekre ügyelők „le akarják győzni” a KSH számait. Hát nem. Csak tudni kell olvasni és a számok mögé nézni. A KSH gyorsjelentése ugyanis nem tér ki minden részletre, de minden kapcsolódást megad ahhoz, hogy a mélyebben érdeklődők összevethessék a közölteket más mutatókkal, és megvizsgálják azok időbeli alakulását is.

Kezdjük annak leszögezésével, hogy szülni az tud, aki egészséges nő, és olyan életkorban van, amely szülésre alkalmas, és egyáltalán: megszületett. 

Tegyük hozzá: a statisztika ezt a kort szélesen határozza meg, 15-től 49 éves korig. Ez és az erre a korcsoportra vetített teljes termékenységi arányszám (TTA) elfedi azt, hogy a születések kilencven százaléka a 20–39 éves korcsoportban történik, így a születések számának alakulása döntő mértékben rajtuk múlik. Ezen korcsoportban pedig a zuhanás még drámaibb: 2010 óta 330 ezer fő. Míg a 15–49 évesek között 11, a 20–39 évesek között 23 százalékos a fogyás. Vajon okkal utalnak-e vissza elemzők emiatt a Bokros-csomagra, a baloldali kormány akkori programjára, politikájára?

Erre minden okunk megvan. Az első gyermek születésekor az anyák átlagos életkora 2023-ban 29,24 év, míg az összes szülést figyelembe véve 30,54 év volt, ami a 20–39 éves korcsoport nagyjából közepét jelenti. 

 A hosszú évtizedek óta csökkenő termékenységi ráta ugyanis a Ratkó-korszakhoz kapcsolódva 1953–55-ben átmeneti növekedést mutatott, majd, amikor az akkor született lányok szülőképes korba léptek, 1974–76-ban jött egy újabb emelkedés. 

A krokodilkönnyeket hullató károgók kedvéért elmondjuk: az apa férfi, az anya nő, utóbbiak pedig nem a születésük utáni években szülnek gyermeket, hanem húsz, harminc, negyven év múlva. Tehát letagadni azt, hogy a mai alacsony születésszám okait húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt kell keresnünk, vagy végzetes rövidlátást, vagy a tények szándékos elhallgatását tükrözi.

Van persze valódi probléma is: nemcsak a szülőképes korú nők száma csökken, hanem – évtizedes masszív emelkedés után – 2021 óta a teljes termékenységi arányszám is. Ez azonban ismét elfedi azt a tényt, hogy nemcsak a létszámuk csökkent a szülőképes korú, tehát 15 és 49 év közötti nőknek, hanem a belső arányokban is jelentős átrendeződés történt: míg a negyven év fölöttiek aránya ezen korcsoporton belül kilenc százalékponttal nőtt, a 20–39 éveseké nyolc százalékponttal csökkent.

Mivel a megszületett gyermekek csak körülbelül öt százaléka születik az anya negyvenéves kora fölött, az itteni létszámnövekedés nem sokban befolyásolja a teljes születésszámot. Annál inkább a 20–39 éves korcsoport létszámának drámai csökkenése: míg 2010-ben 61, addig 2024-ben már csak 53 százalékot tettek ki a szülőképes korú nőkön belül.

A családpolitikai intézkedések ösztönző hatása úgy válik mérhetővé, hogy a legaktívabb szülőképes korban, a 20–39 éves korcsoporton belül hogyan alakult a gyermekvállalás a 2011-es mélypontot követően. 

 Vagyis az ösztönző hatás – minden ellentétes híresztelés ellenére – egyértelmű. Ennek köszönhető, hogy a TTA értéke ugyan kisebb mértékben, mint a 2021-es csúcsévben, de továbbra is határozottan a 2011-es érték felett van.

Ezzel együtt kétségtelenül fájó a termékenységi mutatók 2021 óta tartó visszaesése. 2012-től megtörtént a szinte példátlan csoda: a csökkenő létszámú szülőképes korú nők egyre több gyermeknek adtak életet. Ezt tükrözi az is, hogy 2010 és 2022 között (az Eurostat eddig közölt adatokat) 

2021-ben azonban jól látható változás történt Európában: ahol addig volt valamekkora növekedés a termékenységi rátában, ott visszaesés kezdődött, ahol pedig már korábban is csökkenés volt tapasztalható, ott ennek az üteme felgyorsult. Vagyis nem magyar, hanem össz­európai jelenségről van szó. Ezen belül a mi visszaesésünk viszonylag kismértékű volt, huszonegy tagországban alakult ennél rosszabbul. Vagyis a magyar családpolitika elérte azt, hogy mérsékelje az egész Euró­pát sújtó demográfiai lejtmenetet.

Mi lehetett az oka a 2021-es európai negatív fordulatnak? Nem nehéz azonosítani a mindannyiunkat sújtó többszörös válságot: a Covid-járványt és annak mentális következményeit, a háborút és a háborús pszichózist, az energiaválságot és az egymásba fonódó biztonsági kockázatokat, amelyek egymást erősítve rendítették meg a biztonságos jövőbe vetett bizalmat. Márpedig a gyermekvállalási hajlandóság esetében ez az egyik legfontosabb szempont. Ebben az is benne van, hogy

Ne legyenek illúzióink: akik ma képmutató és kárörvendő módon krokodilkönnyeket hullatnak, azoknak nem a támogató környezet továbbfejlesztése, hanem annak lerombolása a céljuk. Bizonyság erre minden olyan alkalom, amikor hatalomra kerültek. Ahogy a leopárd sem tudja levetni a pettyeit, velük sem lenne másképp. A családpolitikát csak azok tudják megvédeni, akik tettekkel bizonyítottak kormányzásuk során.

Amit ismét csak a számok igazolnak: ha maradtak volna a 2011-es korcsoportos termékenységi mutatók, akkor 2024 végéig csaknem 190 ezerrel kevesebb gyermek született volna. És ez még óvatos összevetés, mivel a termékenységi ráták alighanem folytatták volna csökkenő trendjüket. Így kijelenthetjük: 

És ezt a kétszázezer gyermeket, ennek örömét már senki nem veheti el tőlünk.

A szerző a Századvég szenior makrogazdasági elemzője