Közép-Európa újraalkotása

A papírforma bejött: a butácska és demagóg EU-kampány ellenére a magyar nép relatív többsége igennel szavazott az uniós csatlakozásra.

A kilencvenes évek elején az Európai Közösség (EK) válaszúthoz érkezett: vagy gyorsan kiszélesíti a közösség határait a frissen felszabadult kelet-közép-európai országok (valamint néhány semleges, gazdag állam) felvételével, vagy elmélyíti a tagállamok közötti integrációt. Az EK akkor – nagymértékben a francia szocialista Delors bizottsági elnök elképzeléseinek megfelelően – az integráció elmélyítésének útjára lépett, ami a nemzetek feletti hatáskörök folyamatos szélesítésében, illetve a közös pénz gazdasági feltételeinek megteremtésében nyilvánult meg. A folyamat eredményeképpen a (közben 15 tagúra bővült) Európai Közösség (később Európai Unió) egységesebb lett, mint valaha, de a csatlakozni vágyók előtt a belépés időtlennek tűnő távlatokra tolódott el. 

A tagfelvételt lassította, hogy a nyugati világ nagy része a köztes Európa – nemrég még szovjet megszállással és kommunista diktatúrával sújtott – népeire az elmúlt évtizedben is úgy tekintett, mint értékek és hagyományok nélküli tömegekre, ahol a nyugat-európai országokénál sokkal alacsonyabb a társadalom szervezettsége, a káros törekvésekkel szembeni ellenálló képessége, s ahol az országok sorsát irányító politikai elitek engedelmes végrehajtói a nyugatról érkező utasításoknak. (Ezt a vélekedést a térségbeli kormányok nagy része alá is támasztotta mentalitásával.) A rendszerváltó országok átalakulása ráadásul csak részben volt sikeres, az elmúlt tízegynehány évben nem kerültünk jelentős mértékben közelebb a tagállamok fejlettségi szintjéhez. Márpedig az a fajta integrációs modell, amelyet nagyjából hasonló fejlettségű országok együttműködésére találtak ki, könynyen kudarcba fulladhat, ha a 15-ökhöz 10, lényegesen szegényebb ország csatlakozik. 

Az ebből eredő feszültségeket az EU-csatlakozást követően kétféleképpen lehet majd orvosolni az unió szintjén: a föderális-centralizáló vonások, vagyis a bürokratikus kényszerek erősítésével, vagy ellenkezőleg, a jelenlegi kötelékek lazításával. Mindkét megoldás „európainak” számít a maga nemében: a centralizált „birodalom” gondolata éppúgy része kontinensünk szellemi hagyományainak, mint az az elképzelés, hogy Európa kisebb-nagyobb, különféle jogosítványokkal bíró közösségek, városok és tartományok színes kavalkádja legyen (maradjon). E kétféle Európa-felfogás az elmúlt évszázadok során többször is szembekerült egymással. A hatékonyságelvű racionalitás számára elavultnak tűnő eszméihez, hagyományaihoz, közösségeihez, sokszínűségéhez ragaszkodó „reakciós” Európa már a haladás és civilizáció nevében felvonuló Napóleon számára is leküzdhetetlen akadályt jelentett. 

Nemzetek Európája: a konföderációs modell 

Az Európai Unió jövője szempontjából a fő kérdés, hogy föderációként vagy konföderációként fog-e működni a jövőben. Abból a meggyőződésből indulunk ki, hogy jól működő, nemzetek feletti egységet csak közös történelmi és kulturális hagyományok hozhatnak létre. Amennyiben ezek hiányoznak, az egységesedés csak erőteljes bürokratikus kényszerrel mehet végbe. A centralizáció erősödése nekünk, magyaroknak amúgy sem sok jót tartogat, mivel ennek során elsősorban a külföldi döntéshozatali központokban, illetve ezek magyarországi lerakataiban dolgozók hatalmi helyzete javul, a nagyobb közösség helyzete – az erőforrástranszfer minimálizálása miatt – nem változik lényegesen. Ilyen körülmények között nem várható, hogy jelentős tömegek tudnak részeseivé válni az Európán belüli gazdasági és társadalmi áramlásoknak. 

A centralizált EU alternatívája konföderális Európa lehet, amely jobban illeszkedik a közösségek és nemzetek hagyományaihoz, illetve gazdasági lehetőségeihez. A nagy európai konföderáción belül ugyanakkor működhetnének föderális alapon álló kisebb egységek is. Ilyen lehetne a német–francia–belga–holland–luxemburgi országcsoport, ami joggal tekinthető az EU „kemény magjának”. Ezekben az országokban a legerősebbek az egységesedési törekvések, amit Franciaország hatalmi ambíciója és Németország gazdasági ereje alapoz meg. Történelmileg és földrajzilag idesorolható lenne Nagy-Britannia és Írország is, de a nemzeti szuverenitásukat féltékenyen őrző britek aligha vágynak szoros integrációra a kontinenssel. Az írek ellenérzései szintén ismertek. 

A dánok, svédek és finnek közötti északi együttműködés régi hagyományokra tekinthet vissza, ami alapja lehetne akár egy észak-európai föderációnak is. Szorosabb integrációra azonban nem sok hajlandóság mutatkozik ezekben a hagyományosan semlegesség- és függetlenségpárti országokban, ráadásul Norvégia nélkül csonka is lenne az egység. Szintén lenne létjogosultsága egy dél-európai integrációnak is (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország, Ciprus és Málta részvételével), de ezen országokban a történelmi, kulturális és vallási tradíciók, illetve a gazdasági fejlettség tekintetében is komoly törésvonalak húzódnak. Dél-Európa egységesülése tehát lassabb folyamat eredménye lehet. 

A föderációnak ugyanakkor komoly létjogosultsága lenne a kelet-közép-európai rendszerváltó országok között, a Baltikumtól Szlovéniáig (később Horvátországig). A szoros integrációt a közös történelmi múlt, a hasonló fejlettségi szint és a potenciális fejlődési pálya indokolhatja. Az így létrejövő Közép-európai Föderáció (amelyből fájdalmasan hiányozna egyelőre a történelmileg feltétlenül idetartozó Erdély, amelynek újraintegrálásáról távlatilag nem mondhatunk le) olyan fejlődési lehetőséget jelentene a térség országainak, amelyek meghaladnák a jelenlegi EU által nyújtottakat. A kilencvenes években ugyanis összenyitották térségünket a lényegesen fejlettebb európai piacokkal, amiből – erőteljes kiegyenlítő mechanizmusok nélkül – csak vesztesen jöhetünk ki. Ugyanakkor az egymás között fennálló, regionális gazdasági kapcsolatok sajnálatosan szegényesek maradtak. Ez az irányultság az általunk felvázolt modellben módosulna: szélesednének a régión belüli kapcsolatok (kölcsönösen előnyös, történelmileg kialakult munkamegosztás alapján), miközben a „kis” föderáció határai az EU többi része felé valódi gazdasági határok lennének, biztosítva akár a megfelelő mértékű piacvédelmet is. Ez egyben az euró bevezetésének elhalasztását is jelentené.  

A konföderációs modell további előnye, hogy a lazán szerveződő nagyrégiókhoz a jelenleginél bátrabban és eredményesebben tudnának kötődni olyan országok, mint a jelenleg távolmaradó Norvégia és Svájc, illetve a „kapun kívül” tartott Románia, Bulgária és Törökország, kiegészülve később a pravoszláv hagyományú poszt-jugoszláv államokkal. 

A régiók és közösségek Európája esély Közép-Európának 

Meggyőződésünk, hogy a magyar érdekek érvényesülésének szempontjából kívánatos egy olyan konföderális Európa felépítése, amelyben a jelenleginél nagyobb lehetőség nyílna a nemzetek, régiók és kisközösségek közti együttműködésre, az államhatárokon átnyúló, azokat keresztül metsző, nagyobb térségi integrációk létrejöttére. Nemcsak hagyományaink erősítése és megőrzése érdekében, hanem amiatt is, hogy a kisebb, egymással együttműködő igazgatási egységek a helyi-térségi problémákat hatékonyabban tudják kezelni és megoldani, mint a nagyobb és centralizált államalakulatok. A közép-európai térségben különösen fontos lenne a kisrégiók kapcsolatainak újraszerveződése. A regionális logika – valamint a történelmi hagyományok – mentén tovább fejlődnének a kapcsolatok a délnémet államok és Kelet-Közép-Európa, illetve a skandináv országok és a balti államok között. Szintén a regionalitás elve és gyakorlata alapján lehetne a Közép-európai Föderációhoz kötni a Vajdaságot, Erdélyt és Kárpátalját, amivel helyreállhatna a Kárpát-medence egykor oly' kiválóan működő gazdasági egysége. 

Fontosnak tartjuk, hogy a magyar állam jogosítványairól és eszközeiről csak korlátozott mértékben mondjon le, akkor is elsősorban a nemzeti szabályozás alatti szinten működő területi egységek, másodsorban a fent vázolt Közép-európai Föderáció, és csak harmadsorban a brüsszeli–strasbourgi döntési centrumok javára. Egy efféle feladat- és jogkörátadás jobban védené a magyar polgárokat az egyenlőtlen európai versenyben, illetve a verseny területi kiterjedését egy olyan térségre korlátozná, ahol nagyjából hasonló erőforrásokkal rendelkező versenytársak vannak jelen. 

A területi kisközösségek, a települési közösségek, a megyék és a régiók autonómiája kiemelt fontosságú kell, hogy legyen a nemzetek és közösségek Európájában. Nekünk magyaroknak e tekintetben komoly hagyományaink vannak, de jelenkori jogi berendezkedésünkben a központi állam elnyomja a közösségi autonómiákat. A problémát súlyosbítja, hogy a magyar államszervezet – különösen annak legfelsőbb régiói – alig-alig voltak képesek megújulni 1990 után, nagy részük még ma is a késő kádárizmus rossz hatékonyságú és kiismerhetetlen dzsumbujaként üzemel. A mögöttünk hagyott évtized nagy tanulsága, hogy az államigazgatás megújítása csak új szereplők és önigazgatási szintek megjelenésétől várható, de attól is csak akkor, ha sor kerül az igazgatási feladatok decentralizálására, minél alacsonyabb szintre telepítésére. Ennek elmaradhatatlan feltétele egy átfogó, a fiskális föderalizmus meglátásaira építő adóreform. 

A szerves fejlődés lehetősége 

A fent vázoltak alapján a magyar nemzet számára különleges lehetőségeket rejthet egy olyan Európai Unió, amely lehetővé teszi a kisközösségek és régiók megerősödését. Az elveszített XX. század ugyanis fájdalmasan bebizonyította, hogy Magyarország önmagában sem polgárait, sem pedig a határain túl rekedt magyarságot nem képes megvédeni a nácizmus, a kommunizmus és az utódállami nacionalizmusok formájában jelentkező ordas eszmék képviselőitől. Történelmi tapasztalatunk, hogy a védelemre csak az országnál nagyobb államalakulat szerves és egyenjogú részeként volt eleinknek lehetősége. Egy ilyen alakulatban való részvételről nem szabad lemondanunk, feltéve, hogy az Európai Unió a közösségek és nemzetek fennmaradásának, megerősödésének támogatójává tud válni. Hogy ez valóban így lesz-e, abban nem vagyunk bizonyosak, sőt komoly kétségeink vannak. Miután azonban a csatlakozás gyakorlatilag eldöntött ténynek tekinthető, el kell azon töprengenünk, hogy miként és kikkel szövetkezve tudjuk az uniót elvárásainknak megfelelőre formálni. Hogy ezt megtehessük, többek közt olyan politikai-államigazgatási elitre is szükségünk van, amely nem a brüsszeli központ magyarországi leágazásaként, hanem a nemzeti – tágabban a régiós – eszmék és érdekek elhivatott képviselőjeként tevékenykedik. 

Kétségtelen, hogy az általunk vázolt modellben az Európai Unió külső földrajzi határai kevésbé lennének markánsak, a belső határok pedig ismét változatos képet mutatnának, de ez csak azokat zavarná igazán, akik szeretik az íróasztal mellett kiötlött, amúgy életszerűtlen „steril” modelleket. E sorok szerzői – nem titkoltan konzervatív gondolkodásukból fakadóan – a „hideg” rendnél és az erőltetett egységnél többre értékelik a szerves átalakulás lehetőségét, a nemzeti sajátosságok megőrzését, a demokratikus kontroll fennmaradását. Célunk, hogy Európa legyen az, ami külső kényszer híján magától is lenne: a nemzetek, régiók és közösségek Európája. 

Csite András – Hegedűs Tamás 

A két szerző társadalomkutató, illetve közgazdász