Nyakunkon az elitünk

A mi politikai elitünk kisebbik része járt „jó” iskolákba, a többi tömeges megélhetési politikus. Ma a parlamenti pártoknál, a Gyurcsány-adminisztrációnál kellemetlenebb, ellenszenvesebb, dilettánsabb elit kevés akad.

Vannak divatszavak, amelyek agresszívan befurakodnak a köztudatba, és onnan nem lehet azokat kirobbantani. Mostanában ilyen a celeb és az elit. Az előbbi nagyjából azokra vonatkozik, akik legalább egyszer levetkőztek a tévé vagy a fényképezőgép kamerája előtt, az utóbbihoz viszont bárki tartozhat, aki saját magáról elhíreszteli, hogy az elit tagja. Ha elővesszük a Magyar nyelv értelmező kéziszótárát, az elit meghatározása a következő: „Több hasonló közül a legkiválóbb, különösen rangos, előkelő.” A szocializmus egalitáriánus ideológiájába ez nem fért bele. Amikor az oktatás színvonalán siránkozunk, emlékezzünk, hogy a hetvenes években szétverték a tagozatos gimnáziumokat, ahol az elitképzés ősbűnét sejtették. Jelszószintre emelkedett, hogy le a jogász- és az orvosdinasztiákkal. A néhány szakmában valóban tradicionálisan öröklődő hivatást üldözendő, habozás nélkül megsemmisítették a színvonalas tagozatokat. A gondolat alapja az esélyegyenlőség. Nem kellenek az elitképzők, hangzott a hivatalos álláspont. Ez persze csak ráerősített az esélyegyenlőtlenségre, mert amit egy tagozaton be lehetett hozni, az a hagyományos oktatásban fényévnyi hátrányokat teremtett.
Elitképzés persze volt, ha nem is úgy, mint Oxfordban. Az egyetemi gyakorló iskolák nem szűntek meg, néhány gimnázium megtartotta színvonalát. Az elitképzőket hívták speciális szakkörnek, KISZ-vezetőképzőnek, MSZMP politikai iskolájának, fizikai dolgozók gyerekeit segítő programnak. Az Eötvös-kollégium hagyományként, a Rajk- és Bibó-szakkollégiumok pedig mint az új elit felkészítői a rendszerváltás közvetlen előhírnökei voltak. A rendszerváltás pillanatától tudomásul vettük, hogy nekünk egy komplett elitünk van, majd ez az elit szabályosan a nyakunkra telepedett. Milyen a mi elitünk? Amilyet megérdemlünk. Az értelmezés szerint, mint fentebb olvastuk, az elit több hasonló közül a legkiválóbb. Mint ilyen, felelősséggel tartozik a többségi társadalom „mezei” tagjaiért. Az elitség egyben kötelezvény: a példakép a tömegek szemében. Amennyiben pedig e tekintetben megvizsgáljuk honi elitünket, a kép meglehetősen lehangoló.
Akikkel naponta találkozunk, és döntenek a sorsunk felől, az úgynevezett politikai elit tagjai. Képviselők, kormánytagok, miniszterek, államtitkárok, frakcióvezetők, pártelnökök, miniszterelnökök, és a rájuk ragadó holdudvar. A tengerentúlon a politikai elit ismérve a neves egyetem, jó referenciák, elkötelezettség, hogy ne mondjam, hazaszeretet. A mi politikai elitünk kisebbik része járt „jó” iskolákba, a többi tömeges megélhetési politikus. Ma a parlamenti pártoknál, a Gyurcsány-adminisztrációnál kellemetlenebb, ellenszenvesebb, dilettánsabb elit kevés akad. Jellemzőjük az érzéketlenség, a lenézés, a gúny és a semmibevétel. Választóikat, akik a hatalomba segítették őket, nem hajlandók képviselni, mohóságuk és pénzéhségük néha egészen kétségbeejtő. Egy elit, amelyik pénzért, felügyelőbizottsági, igazgatótanácsi tagságokért, mutyizásért, biztos pártlistás helyért, pénzes megbízásért, pályáztatás nélküli előnyökért, kenőpénzért, százalékért, lakásért, márkás kocsiért szinte bármire kapható, az nem elit. Az víziló bőrű bűnszövetkezet.
Gondoljuk végig Gyurcsány Ferenc meggazdagodásának változatait, vagy a Nyakó–Nagy Nóra páros számla nélküli milliókban mérhető párthűségét; a Szűcs Erika hang nélkül felmarkolt „jutalmát”, a naponta kipattanó MSZP-s botrányokat.
A népképviseletből mára üres héj maradt. Az a csoportosulás, amelyik ma kihívóan beszél magáról mint elitről, majdnem jogtalanul bitorolja ezt az elnevezést. Mit lehet kezdeni azzal, amikor Kolompár Orbán önmagára mint roma elitre hivatkozik? Mit azokkal, akik folyamatosan járnak külföldre Magyarországot árulni, eláztatni? Nincsenek sokan, ezzel szemben kártékonyak, és mint elit, mélységesen utálják az általuk képviselt magyarokat. Nem árt tisztázni, hogy az eliten az emberek hagyományosan és elsősorban az értelmiséget értik. Azt az értelmiséget, amelyik viselkedésével, intelligenciájával, tisztánlátásával, műveltségével követendő mintát képes mutatni a tömegeknek. A mi értelmiségünk pontosan annyira megosztott, mint a társadalom. Ebből annak a tekintélyes csoportnak a hangja hallatszik dominánsan, akiket liberális vagy baloldali értelmiségieknek nevezünk. Az ellenoldalnak médiája jóvoltából szinte csak a helyzet dokumentálására futja. Az oldalak elnevezése is sántít, mert ennek az értelmiségnek a leghívebb meghatározása az, hogy mindenre kapható kollaboráns csapat, természetesen kivételekkel. Kitüntetett szerepet kapnak itt a médiamunkások, akik számolatlanul szerzett pénzekért hajlandók évek óta nemcsak hatalomban tartani Gyurcsány Ferencet, de szintén nagy pénzekért minden kártékony lépését pozitívnak és hasznosnak minősíteni. Agymosásban kiválók. Azt, hogy hazudnak egyszerű bizonyítani.
Az a médiaértelmiség, amelyik négy év Orbán-kormányzás alatt, vagy előtte, vagy utána egyetlen pozitív állítást sem volt képes leírni a sikeres miniszterelnökről és sikeres kormányáról, mert nem bocsátotta meg annak irányváltását, nem hiteles. Az a médiaértelmiség, amelyik a cigányok helyzetét kizárólag a magyarok bűneként képes megjeleníteni, de falaz a cigánybűnözőknek, hiteltelen, hazug népség. Az a médiaértelmiség, amelyik televíziók egész műsorstruktúráját építi a primitív ösztönökre és egy sehol sem létező világ mutogatására, az másban is hazudik. Ha ez nem volna elég riasztó, a politikai elit szoros szimbiózisban eme médiaelittel célpontnak dobta oda a félművelt tömegek számára, na, nem a cigánybűnözőket, az csak Mohácsi fejében létezik: az orvosokat és a pedagógusokat. Mindkét réteg az értelmiséghez tartozik, mindkettő napi kapcsolatban van, mondhatni együtt él az emberekkel, azok bajaival. Ezt a két csoportot szabályos bűnbakként beáldozták az elégedetlenség oltárán.
Az uralkodó elit engedi, hogy a tanárokat és orvosokat naponta megverjék, leköpjék, és megrugdossák. Az uralkodó elit, beleértve a miniszterelnököt is, rojtosra beszéli a száját, amikor a cigányok méltóságáról szó esik, de szava nincs a leköpdösött, megrugdosott orvosra, aki tizennyolc évig tanult a gyógyításért, nem pedig technika és büfé szakon lavírozott a diplomáig.
A mi elitünk egyébként is különös összetételű. Liberális közgazdászaink például évtizedek óta kísérleti majomként bánnak a magyar nemzettel. Ha nem jön be az egyik sokkterápia, majd bejön a másik reform. De ha egyik sem, akkor akad még a friedmanisták fiókjában néhány ötlet. Most, amikor a piac mindent elrendező és megváltó mítosza megbukott, elképedünk, hogy hajdani „jótevőink” elősorjáznak a homályból: Békesi, Bokros, Surányi, és az egyiknek nagyobb az arca, mint a másiknak. Nincs bennük megbánás, vagy csírája az önkritikának. Nincs. Bokros Lajos miniszterelnöknek jelentkezik, előre kikötve, hogy sokkterápiájába nem tűr beleszólást. Pont, mint a Reformszövetség. Az öntudatos elitek elintézik a buta magyar nép sorsát. Bokros számtalan riporteri kérdésre válaszol, de két kérdéstől tartózkodtak a bátor médiavitézek.
Az egyik: mi lesz azokkal, akiket elmaradt lakástörlesztésük miatt kilakoltatnak a lakásukból? A másik: mi lesz azokkal, akiknek több a fizetnivalójuk, mint a bevételük? A mi elitünk ugyanis nem ismeri a hús-vér ember fogalmát. Számok, százalékok, felmérések, napi spekulációk, kérdőívek alanyai vagyunk, akiknek elég négyévenként egyszer egy kiló molyos száraztészta, hogy higgyünk nekik. Ahelyett, hogy tényleg elzavarnánk már őket.