A szocializmusról birodalmi tudattal

Egyáltalán miért nézi meg egy magyar a Spektrumon hajnali egy óra húsz perckor az amerikai dokumentumfilmet a szocializmusról? Hiszen erről a témáról, mint közelről érintett, százszor többet tud, másrészt biztosan látott már amerikai történelmi dokufilmet, tehát van fogalma arról, mit várhat.
Talán azért nézi meg, mert úgy érzi, jó lenne valahogy valakikkel végiggondolni, hogy is van az, hogy bár a létező szocializmusnak szinte mindenhol vége lett, a rendszer kísértetei, múmiái, karikatúrái még mindig itt élnek velünk, és még mindig valakiknek a feltételezhetően naiv jó szándékára apellálnak. És nincs sehol széles e hazában, és nincs Közép-Európában sem különösebben erős szándék arra, hogy valami közös, nagy ívű alkotásban kibeszéljük, mi hogy volt, mit hittünk, mit nem hittünk soha, s hogy aztán hogyan tovább.
Közép-európai igényeknek mindazonáltal egy meglehetősen vázlatos, tendenciózus, madártávlatból dolgozó amerikai filmsorozat nem lehet válasz, de talán kérdezni mégis segíthet. A Szocializmus: a földi mennyország? harmadik része a hetvenes években kezdődik, akkor, amikor a világ hatvan százalékán szocialista-kommunista rezsimek uralkodnak, s aztán alig egy évtized múlva java részüket elsöpri a szél. Mi magyarok azt éppen tudjuk, hogy miért. Azért, mert a számok világát nem lehet párthatározattal évtizedeken át büntetlenül megerőszakolni. Még csak azt sem mondanám, hogy azért, mert az ember végül is mégsem olyan, hogy önszántából kollektivizmusban, lényegében vagyontalanul éljen. Aki mégis olyan, el is megy szerzetesnek, vagy kommunát alapít. Mi, magyarok nem akartuk a szocializmust, az ország többségének sohasem voltak illúziói róla, ahogy a sok millió többi embernek sem, akiket vörös diktatúrába kényszerítettek. Az amerikai filmkészítők sajnálatosan beleszédültek a fentiek kapcsán Marx és Engels bámulatos íráskészséggel megírt, ám a valóság által sokszorosan cáfolt téziseibe és más propagandaszövegekbe, valamint önnön leereszkedő nagylelkűségükbe a vesztes baloldalisággal szemben. Az emberek csak alkalmilag álmodnak ugyanis a politikáról, az egyenlősdiről, csak olyankor, ha elviselhetetlen a helyzetük. Inkább a politika álmodik róluk, a politika játszik véres játékot velük, a fejük fölött, ideológiai labdákkal, érzelmekkel zsonglőrködve.
Amerikai barátaink sajátos nézőpontja nem alkalmas arra, hogy az „újbaloldali” Tony Blair ördögi bűvészkedését szavakkal, eszmékkel, naiv jó szándékokkal megmutassa, arra viszont alkalmas, hogy a film végén arról harsoghassanak, hogy Amerikát és mérhetetlenül sokat pusztító, pazarló, lassan halódó kapitalizmusukat milyen prímán megvédték a vörös veszélytől. Milyen kár, hogy Közép-Európát nem. Milyen kár, hogy Dél-Amerikát sem. És milyen kár, hogy abban is igen kevés volt a köszönet az elmúlt évtizedekben, ha Amerika bárkit barátjának tekintett, és állítólagosan védelmezni próbálta.
(Spektrum, június 9., 1.20, Szocializmus: a földi mennyország?)