Az ellenzéki egység diadala

Lengyelország büszkén emlékezik vissza az 1980-as évekre, arra az évtizedre, amely a gdanski hajógyárban Lech Walesa vezetésével, munkások és értelmiségiek összefogásával a Szolidaritás szakszervezet megalakulásával kezdődött, s a lengyelországi, illetve a kelet-európai rendszerváltások katalizátoraként említett kerekasztal-tárgyalásokkal fejeződött be. „Addig nem voltunk hajlandók leülni a kerekasztalhoz, amíg követeléseinket központilag nem fogadták el” – vallja Tadeusz Mazowiecki, aki a kommunista rezsimmel folytatott megbeszéléseken az ellenzék oldalán volt jelen. A III. lengyel köztársaság első kormányának miniszterelnöke lapunknak adott interjújában a vérontás nélkül végbement rendszerváltásról, Lengyelország érdemeiről és a kapitalizmus hibáiról beszélt.

Miniszterelnök úr, forgassuk viszsza az idő kerekét kicsit húsz évnél is korábbra. Valamikor 1980 táján, a Szolidaritás megalakulásakor miben bízhatott egy, a kommunista hatalom természetét már jól ismerő, az ellenzékhez a katolikus körökön át eljutó értelmiségi?
– Az 1980-as évek legelején az volt a legfontosabb, hogy együtt léptünk fel, ugyanis korábban a vezetésnek mindig sikerült megosztania a társadalmat. Így volt 1968-ban, amikor elsősorban az írókat és az értelmiségieket támadta meg a hatalom. Az 1970-es felkelésnél pedig fordítva történt, az értelmiség volt az, amelyik passzívan nézte, hogy mi történik a munkásokkal. De nem is 1980-ban kezdődött ez a közös megmozdulás, hanem egy évvel korábban, 1979-ben, amikor a pápa ellátogatott Lengyelországba.
– Adam Michnik nyilatkozta, hogy a lengyel önkorlátozó forradalom célja eredetileg nem az államhatalom megragadása volt. Még a kerekasztal-tárgyalások kezdetén is a Szolidaritás legalizálása, a szabadság fokozatos megragadása volt a célkitűzés. Mikor érezte először, hogy eljött az idő, a rendszer pillanatokon belül összeomlik?
– Ennyi év elteltével is vannak olyanok, akik szerint nyilvánvaló volt, hogy szét fog hullani a rendszer. Abban az időben ez egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Természetesen bíztunk abban, hogy a rezsim a Szovjetunióval együtt megbukik, de még a kerekasztal-tárgyalások során is azt hittük, hogy a következő rendszerben is mi leszünk ellenzékben. Tehát amikor a hatalom beleegyezett a Szolidaritás legalizálásába, a részlegesen szabadon választott parlamentbe, ez nagyon messzemenő rendszerváltozásnak könyvelhető el, hiszen akkor még szovjet alakulatok voltak Lengyelországban.
– Milyen szellemben kezdték meg a tárgyalásokat a hatalommal? A kezdettől számított arra, hogy ez a folyamat nagypolitikai változásokkal végződik?
– Igen, csak nem tudtuk miféle változásokkal. A fő cél a Szolidaritás legalizálása volt. Csupán ez nyújthat garanciát arra, hogy szilárdak maradjanak az elért megállapodások.
– A hatalomnak eredetileg igazából dekorációnak kellett volna a Szolidaritás, s a kerekasztal-tárgyalások közben maguk között még azon sopánkodtak, hogy az ellenzék nem szerez elég helyet, segíteni kell neki. Ehhez képest a siker elsöprő, sokan vannak azonban, akik szerint túlságosan sok kompromisszumot vállaltak fel. Azokról nem is beszélve, akik szerint a rendszerváltás egyszerűen a hatalomátmentő rezsim és az ellenzék elitjének titkos megegyezése alapján zajlott. Mennyire elégedett húsz év távlatából az akkori eredményekkel? S tud-e említeni olyan dolgot, amit mai fejjel másképp csinálna?
– Sokan úgy gondolják, hogy a Szolidaritás végül veszített, sokkal többet elérhetett volna. Azok, akik nem voltak ott, a mai napig azt hajtogatják, hogy sokkal többet kicsikarhattunk volna a vezetésből. Természetesen többet is elérhettünk volna, de az akkori viszonylatokban áttörő eredménynek számított az elért megállapodás. Megnyitottuk ugyanis az utat afelé, hogy átvegyük a hatalmat. Az akkori eseményeket ért bírálatok történelemellenesek, nem veszik figyelembe az akkori helyzetet. Az, hogy Lengyelországban békés volt a hatalomátvétel, nagyban befolyásolta azt, ahogy Közép-Európa más országaiban lezajlott a rendszerváltás.
– Miért vonja kétségbe manapság több politikai erő a kerekasztal-tárgyalások sikerét?
– Őket kellene megkérdezni. Valószínűleg elégedetlenek azzal, hogy nem tölthettek be akkor olyan szerepet, amilyet szerettek volna.
– S miként látja az akkori kommunista kormány szerepét az átalakulásban?
– El kell ismerni, hogy hozzájárultak a változásokhoz, s ezért tisztelet illeti őket is.
– Miért éppen Lengyelország lett a kelet-európai rendszerváltások úttörője, a mozdony, a faltörő kos?
– Ebben több tényező is közrejátszott. Egyrészről volt egy nagy Szolidaritás mozgalom, másrészt nagyon rossz volt a gazdasági helyzet és az állami vezetés tudta, hogy valamiképpen szót kell értenie a társadalommal. A harmadik tényező pedig az egyház, amelyik szavatolta a változásokat.
– S nem sajnálja, hogy a nagy Szolidaritásból mára nem sok maradt?
– A mai viták nagyon elszomorítanak, ennek ellenére tény, hogy a Szolidaritás nagy mozgalom volt, politikai erő és szakszervezet is egyben. Nyilvánvaló volt az is, hogy a változások után ketté fog szakadni. Lett belőle egy szakszervezet és kialakult belőle egy párt. Szebben is folytatódhatott volna, hiszen ma a Szolidaritás már csak egy szakszervezet a sok közül. A Szolidaritás azonban ennél mégis több, a szimbóluma annak, hogy elértünk valamit, kiharcoltuk a szabadságot. Ez jut eszébe a társadalomnak a Szolidaritásról.
– Hogyan emlékezik vissza a beiktatás napjára?
– Ismert történet, hogy amikor felmentem a szejmben a szószékre, elszédültem. Ez idő tájt nagyon sokat dolgoztam, és sok kávét ittam, s egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. A pódiumon állva éreztem, hogy beszélek, beszélek, de a gondolataim egészen máshol járnak. Elszédültem, ezért szünetet kértem, és megpróbáltam viccesen kivágni magam. Azt mondtam, úgy jártam, mint a lengyel gazdaság, de remélem, olyan gyorsan kilábal majd a válságból, mint amilyen gyorsan most én rendbe jöttem. Lengyel kormányfőként óriási volt a felelősségem. Tizenhat hónapig voltunk hatalmon, s rengeteg dolgot sikerült megtennünk. Sokkal többet, mint másoknak évek alatt.
– A ’80-as évekbeli pesti vicc szerint azért áll a kapitalizmus a szakadék szélén, mert onnan jobban látja a kommunizmust. E rendszer eltemetőinek egyikeként nem szomorítja el a húsz éve annyira várt kapitalizmus mai válsága?
– A demokratikus szabad piaci rendszer más, mint a kommunista. Nem ígérte meg, hogy mindannyian boldogok és szerencsések leszünk. Egy ilyen rendszer lehetőség, amit állandóan fejleszteni, tökéletesíteni kell, törekedni kell az egyenlőségre.