Brown elkésett utóvédharca

Nem idő előtti választásokkal kell megtisztítani a brit közéletet, vélte Gordon Brown miniszterelnök, válaszolva a konzervatívok felhívására a voksolás kiírásáról. A lakosság túlnyomó része azonban nem bízik a honatyák változásában, a felmérések szerint legtöbbjük azonnal az urnáknál venne elégtételt a költségtérítési botrány miatt hitelüket vesztett politikusokon.

Gordon Brownra alighanem úgy fognak emlékezni, mint Anglia egyik legszerencsétlenebb miniszterelnökére. Éveken át harcolt, hogy elődje, Tony Blair teljesítse állítólagos ígéretét, hogy második mandátuma vége felé átadja helyét neki, aki addig az ország gazdasági és pénzügyeit irányította, mint pénzügyminiszter. Amikor Blair népszerűségét aláásta, majd végül megsemmisítette elkötelezettsége George W. Bush és az amerikai elnök iraki beavatkozása mellett, Brown már alaposan megingott tekintélyű kormányt örökölt. Majd jött a nemzetközi pénzügyi válság, újabb púpnak Brown hátára.
Amikor David Cameron, a konzervatív ellenzék vezetője az alsóházi képviselők jó részének költségtérítési botrányára hivatkozva a parlament feloszlatását és új választást követelt, Brown elképesztő ügyetlenséggel azt válaszolta, hogy ez csak káoszt eredményezne, mert az ellenzék győzelmével fenyegetne. Az sem sokat használt a miniszterelnöknek, hogy a képviselőbotrány részeként pártfogoltja és utódja, Alistair Darling jelenlegi pénzügyminiszter is súlyos gyanúba keveredett, olyannyira, hogy az alsóház egyik legnépszerűbb és legáltalánosabban tisztelt tagja, a liberális demokraták pénzügyi szóvivője szerint „a pénzügyminiszter kezét a kasszában találták”.
Biztosra vehető, hogy az európai parlamenti és brit önkormányzati választáson a szavazók alaposan a kormány orrára koppintanak, hiszen a legújabb közvélemény-kutatás szerint a kormánypárt népszerűsége példátlanul alacsony, mindössze 16 százalék. Ha ez az arány a leadandó szavazatokban is érvényesül, a kormány nem köteles lemondani, de a Munkáspárton belül alighanem újult erővel jelentkezik majd az az igény, hogy Brown távozzon. Miután a választók ösztönszerűen érzik, hogy ha egy népszerűtlen kormány miniszterelnöke lemond és a helyét választás nélkül veszi át más (kivált, mint a jelenlegi esetben, már másodszor), az a demokrácia megcsúfolása. Csak ilyen sötét helyzetben lehetett egyáltalán feltenni egy miniszterelnöknek azt a kérdést, hogy ha saját kormánya tagjai szólítják fel távozásra, akkor lemond-e. A válasz az volt, hogy nem, mert „nap mint nap foglalkozom a gazdasági problémák megoldásával”.