Mi, hétköznapi halandók, akik itt születtünk, itt élünk, s azt hisszük, a város belső negyedeinek szinte minden épületét ismerjük, nagyot tévedünk. A Szent István körút 13. alatti patinás házat az 1970-es években újították fel, s el sem tudtuk képzelni, hogy más célt szolgálhat, mint hogy lakják. Ma utcai portálján szerencsejátékot hirdetnek, a kapubejárat után fotocellás üvegajtó következik. Mögötte vaskos őrzőemberek, az udvaron nyitott szórakozóhely. A félemeletre vezető lépcsőt vörös bársonyszőnyeg borítja. Az udvart ponyvával fedték le, esőfogóul, egyben zajtompítóul szolgálhat. Csak bámulok. Ismerősöm, egy fiatal fiú elmondja: „Ez mind semmi, a lényeg a föld alatt van. A diszkó, négyszáz négyzetméteren, ott aztán lehet srófolni a decibeleket…”
Ha furcsa is mindez, de legalább tiszta a terep, nincsenek már itt a lakástulajdonosok, akiknek zavarnák a nyugalmát, normális életvitelét. De mi történik akkor, ha a város szívében elkezd burjánzani egy vigalmi negyed „csak úgy”?
Bő tíz esztendeje, hogy a népes diszkók, a nagy forgalmú éjszakai lokálok mögött álló gazdasági érdekcsoportok kezdték megcélozni a főváros belső részeiben található lakóingatlanokat és azok „föld alatti” tereit. Az ő szempontjukból érthetően. Miért vinnék meszszebbre a szórakoztatást, építkeznének üres telken? Akkor közművesíteni kellene, kialakítani a belső tereket, illemhelyeket, felszerelni a szellőzőket, a tűzvédelmet szolgáló berendezéseket. Továbbá kiépíteni vészkijáratot, menekülő-útvonalat, mégpedig európai uniós szabványok szerint. Ez bizony sok-sok milliót emésztene fel. Nem egyszerűbb és olcsóbb beékelődni a nagyváros közlekedési szempontból előnyös utcáiba, egy-egy sűrűn lakott területre?
Igaz, hogy a pincéket és a potom pénzért megszerzett alagsori helyiségeket nem diszkónak találták ki, előnyük viszont, hogy némi átalakítással zárt térben, zárt körben, őrzötten zajlik a hepaj. Éjjelente hihetetlenül erős hang- és fényeffektusokkal stimulálják a hangulatot, az alkoholfogyasztást s mindent, ami ennek vonzata.
Budapest hatodik kerületében, a Terézvárosban, az úgynevezett pesti Broadwaytól két háztömbnyire sajátos világ alakult ki. A kisebb bárok mellett a B7, a Soho és az Alteregó azok az éjszakai bulizóhelyek, ahová tódulnak a fiatalok a hét bizonyos napjain és szombatonként. Mindez a Nagymező utca 35. köré és a Dessewffy utca bizonyos szakaszára összpontosul. A szórakozás egy idő után a különféle stimulálószerek hatására féktelenségbe, az önkontroll elvesztésébe csap át. Elég egyszer is rápillantani a közterületet és a lakóházak kapualját megörökítő fényképfelvételekre, amelyeket a környékbeliek készítettek, hogy émelyegni kezdjünk.
„Nem lehet éjszaka aludni. Többször kértük az önkormányzattól, hogy szereljenek fel térfigyelő kamerákat. Így az illetékesek is láthatnák, hogyan pusztít, rongál a szórakozóhelyekről kitóduló részeg tömeg, hozzáképzelhetnék az ordítozást. Hiába. Többször gyűjtöttünk aláírást azért, hogy vagy szűkítsék ezeknek a szórakozóhelyeknek a működését, vagy zárassák be őket. De az önkormányzat jegyzője mindent rendben talált…”
A fenti levelet egy dossziéból emeltem ki. Dokumentumai arról a küzdelemről tanúskodnak, amelyet azért folytat a helyi lakosok még fel nem morzsolt része, hogy a pihenéshez fűződő alkotmányos joga szerint élhessen. Az iratok persze másra is rávilágítanak. Többek között arra a cinkosságra, ahogyan szemet hunynak az önkormányzat illetékesei a környezet züllesztése felett.
– A kerületi önkormányzat fejlesztési terveiben szó sincs vigalmi negyed létesítéséről – tudom meg Rabin László alpolgármestertől. Jó ideig őhozzá tartoztak a kerület oktatási, egészségügyi, szociális, művelődési és kulturális ügyei. Hatáskörét 2007 októberében az SZDSZ-frakció követelésére megvonták. A baj az volt Rabin Lászlóval, hogy a közügyekkel való foglalatoskodást más megközelítésben, más filozófia alapján képzelte el, mint frakciótársai. Nem bizonyult jó partnernek a rövid távú, zsákmányszerző, „csókos”, családi és egyéb privát kapcsolatokat építő törekvésekben – mondja ő. A kerületben lakik, így tudja, milyen jelenségek aggasztják az itt élőket. Sajnálatosnak tartja, hogy nem lehetett megakadályozni a játéktermek megnyitását a színházak közelében.
Régebben is sok szó esett a pesti Broadwayról. Az eredeti elgondolás szerint szellemi pezsgést gerjesztettek volna itt a színházi, zenei élethez kapcsolódó kávéházakkal és éttermekkel. Természetesen kulturált viselkedésű, a szép környezetet értékelő közönséggel. Mindez csak részben sikerült – utal például a Liszt Ferenc tér és a Nagymező utca egy bizonyos részének mai hangulatára. A helybelieknek nem volt rálátásuk a Budapest történelméhez, építészeti arculatához tartozó, számos épület sorsát, jövőjét érintő döntésekre. Az értékesítések után pedig már nincs beleszólásuk abba, hogy az új tulajdonosok vagy azok, akiknek frissiben tovább is adták az ingatlant, milyen boltokba, szolgáltatásokba fektetik a pénzüket az adott helyen.
Az Andrássy úton például már hiába keressük a Goethe Intézetet vagy az épületben működő, az irodalomtörténetből jól ismert Eckermann (régebben Három holló) kávéházat. Egyik napról a másikra bezárt a patinás, védett berendezéséről ismert gyógyszertár is. További sorsa ismeretlen – említ két aktuális példát a „profilváltozásra” Rabin László.
– De mi a helyzet akkor, ha előre tudható, hogy egy speciális létesítmény a lakónegyedbe vonzza majd a szélsőséges megnyilvánulásokat? – kérdezem.
– Lakóházak esetében a bérlők, illetve tulajdonosok hozzájárulása is része a törvény által előírt feltételeknek, amelyek a működési engedély kiadásához szükségesek. Ha a lakók tisztességes tájékoztatást kapnak arról, hogy mi készül, előzetes tiltakozásukkal megakadályozhatják. Más kérdés, ha félrevezetik őket – utal a lehetséges variációk egyikére az alpolgármester.
Nem véletlen tehát, hogy a Nagymező utca bizonyos körzetében sorra nyílnak az éjjel nyitva tartó saslik- és gíroszsütödék. Kiegészítik mindezt az éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerüzletek, amelyekben olcsón és folyamatosan lehet „feltankolni”. Szinte törvényszerűek a konfliktusok, a jogviták a civilek és az üzletemberek között. És elérkezik az a pillanat, amikor az utóbbiak a lakóingatlanokat is meg akarják szerezni. Szerencsésebb esetben elfogadható ajánlatot tesznek a kiszemelt házak lakástulajdonosainak. De bőven van példa ennek ellenkezőjére is: úgy megkeserítik az életüket, hogy már minden jobb, mint maradni. Ez a folyamat leértékeli tulajdonukat, a „teret nyerőknek” pedig remek befektetés még akkor is, ha a jövőre spekulálnak, amikor ismét meglódul az ingatlanpiac. Ezért szaporodtak meg errefelé a kiürülő házak homlokzatán az „eladó” kiírások.
Különleges „feelingjük” van a Nagymező utca 35., 36., 38., 40. és 42. szám alatti épületeknek. Az Alteregó bár előtt például a hét bizonyos napjain és szombatonként kígyózó sor várja, hogy bebocsáttatást nyerjen. A látvány megkapó: minden szempontból kirívó öltözet, hajviselet, horrorisztikus elemeket idéző sminkek, tetoválások, piercingek. Nehéz eldönteni, ki fiú, ki lány, ki köztes nemű. A bár weblapja kizárólag a melegeknek ígér szórakozást és ismerkedési lehetőséget. Hogy milyen körülmények között?
A negyven év körüli férfi rendőr. Nem a hatodik kerületben dolgozik, de hallott már egyet s mást az ominózus helyről. Egy nehéz nap utáni éjszakán ellátogatott a klubba ismerőseivel, civilben, vendégként. Tapasztalatairól az alábbiakban számol be.
– Keskeny, meredek vaslépcsőn jutottunk le, ez volt az egyetlen megközelítési lehetőség. Egy félájult fickót vonszoltak fel rajta, hogy a mentőautóhoz vigyék. Lent olyan tömeg volt, hogy egymáshoz préselődtek az emberek. Közlekedni csak oldalazva lehetett. Alig volt világítás, vágni lehetett a füstöt. Mindehhez elviselhetetlen hangerejű, monoton ritmusú zene társult. Az arckifejezésekből, szemekből ítélve az itt lévők többsége szinte révült állapotban volt – idézi fel benyomásait Németh Zoltán. Megjegyzi, látott egyet s mást a világból, eléggé edzett ember. De itt ösztönösen a lépcső aljához húzódott, hogy ha netán valami gubanc lesz, közel legyen a kijárathoz.
– Az jutott eszembe, ha kitör a pánik, vagy inzultus történik, netán tűz miatt ki kell üríteni a helyiséget, ilyen körülmények között ennyi vendég képtelen kimenekülni. Egy szűk órát bírtam ki. Szó szerint a rosszullét kerülgetett. Ami ott volt, mindennek mondható, csak szórakozásnak nem – utal a négy fal közötti állapotokra.
Hozzáfűzi, hogy nem talál kivetnivalót a vendégkörre szakosodásban. Hiszen Budapesten jó néhány olyan szórakozóhely, étterem működik, amelyek „melegbarátként” reklámozzák magukat. A baj az a mód, ahogyan az üzletet viszik az említett bár tulajdonosai és működtetői. Meglátása szerint jóval több vendéget zsúfolnak össze, mint ahányan nem túl kényelmesen, de még elviselhetően elférnének az adott területen. A mellékhelyiségek sem tudják kiszolgálni a vendégeket. Nincs az a szigetelés, amely tompítani tudná az iszonyatos erejű diszkózenét egy ilyen régi téglaépítésű házban. Az egész épület rezonál tőle. Egyébként úgy tartja, hogy a másság iránti tolerancia a kölcsönösségen alapul. Ennek a vendégkörnek ugyanúgy tiszteletben kell tartania mások szabadságát, nyugalomhoz és civilizált környezethez való jogát, mint ahogyan ők, az itt mulatók is elvárják, hogy a társadalom ne szóljon bele magánéletükbe, nemi identitásukba, fejtegeti. Voltaképpen érthetetlen számára, hogy a két éve tartó lakossági panaszok nyomán a kerületi jegyző miért nem indítványozott helyszíni szemlét a rendőrséggel, tűzoltósággal, zajszintmérési szakemberrel közösen fellépve. Utal arra is, hogy a váratlan, az önkormányzat és a hatóságok által közösen szervezett akciók a nyolcadik kerületben segítettek kordában tartani „a bűnügyi szempontból nemkívánatos jelenségeket”.
Lakossági panaszleveleket olvasgatok: „Hajnali egy óra óta nem tudunk aludni a bárból felhangzó dübörgő zene miatt. Kétszer hívtuk ki a rendőrséget, most hajnali négy óra van, s nem változott semmi.”
„Harmadik éjjel nem alszunk. Jelenleg hajnali öt óra van, az előző este óta folyik a buli. Ablakot nem tudunk nyitni, így is felhallatszik a részegek ordítozása. Holnap munkanap, szükségünk van a minimális pihenésre.”
„Kérjük, követeljük, hogy a jegyző és a polgármester személyesen jöjjön ki egy éjszakai helyszíni szemlére!”
„Mielőtt megjelennek a rendőrök, leveszik a hangerőt. Aztán megint felerősítik, a rendőrök azt mondják, ami a báron belül zajlik, [annak rendszabályozása] önkormányzati feladat, ők csak a közterületekért felelnek.”
„Most hajnali három óra van. Ezen az éjszakán már ötödször hívtuk ki a rendőrséget. Elmondták, hogy átlagban hasonló panaszok miatt tíz–tizenöt alkalommal kell kijönniük a környékre. Egy ideig halkabb a zene, az őrjöngés, de miután eltávoznak, minden kezdődik elölről… Semmi, de semmi nem történik.”
Azaz mégis. Az önkormányzat néha kiró némi pénzbüntetést, amelyet a bárokat, diszkókat működtetők könnyedén kifizetnek. És tovább terjeszkednek. Például úgy, hogy a kiürített, a bontásig hasznosítandó épületekben kaptak működési engedélyt éjjeli programokra. Másutt a céljaikra kiszemelt, de még lakott épületekben folyik a lakások tulajdonosainak „megtörése”. Egyebek mellett azzal, amilyen látvány fogadja őket vasárnap reggel, ha kilépnek a kapun. A nagy alkoholforgalom, az éjszakai grillcsirkés üzlet melléktermékei, a töméntelen mennyiségű üres üveg, sörösdoboz. Jó ideig nejlonzacskókban tárolták a vendéglátás hulladékait, vagy a lakossági kukákat használták erre a célra. Hajnal felé az önkívületi állapotban lévő közönség a kapualjakban végezte a kisdolgát, de megtörtént, hogy a nagyobbat is. Hányáscsomók díszítették a járdát, amelyeket hétfőn vagy eltakarított a köztisztasági vállalat, vagy nem. Sajátos fejlemény volt, amikor a közterület-felügyelők nem azokat büntették meg a közlekedést akadályozó szemét, rendetlenség miatt, akik okozták, hanem azt bírságolták, aki mindezek következtében nem tudott szabályosan parkolni.
Tavaly karácsonykor a rendőrjárőrök éjjel kettőkor bezáratták a bárt. Másnap minden ugyanúgy folytatódott tovább. A rendőrök azt is elmondták a lakóknak, hogy alkalmanként tíz–tizenöt segítségkérő telefonhívást kapnak a környékről.
A közigazgatási és állami intézményeknek írott bejelentésekre adott válaszokon főtanácsosok, hivatalvezetők, államtitkárok aláírásai sorakoznak. Napnál világosabb, hogy itt folyamatosan megsértik a társadalom egyik rétegének alkotmányos jogát. Az előállt helyzet kimeríti a zaklatás törvényileg büntetendő fogalmát is. Ám minden válaszlevélben találnak kibúvót arra, hogy miért nem kompetensek az ügyben. Visszadobják a labdát oda, ahonnan elgurult. A kerületi jegyzőhöz. Régi módszer, így tettek a kádári időkben is. Ugyan kit érdekel, hogy mi lesz egy maroknyi hétköznapi emberrel?
Ismerkedjünk meg eggyel közülük. Újhelyi Eszternek hívják. Biológus, az orvostudományok kandidátusa. A Szent László Kórház egyik speciális laboratóriumát vezeti. Szakterületénél fogva az átlagosnál empatikusabb lény, mások elesettségére igen érzékeny ember. Napi tíz–tizenkét órákat dolgozik férjével egyetemben. Számos hazai és nemzetközi HIV-megelőzési programban vett és vesz részt. Mindebből következően nem unatkozik, nem grafomán, nincs üldözési mániája és nem hisztérika. Csak ebben a helyzetben nincs más választása, mint hogy mások nevében, érdekében is fellépjen és védekezzen.
– A napi munkám nagy pontosságot és figyelmet kíván. Nem lehetek fáradt, mert ha emiatt tévedek, az a betegek életét, egészségét veszélyeztetheti. Két esztendeje, hogy nem tudom rendesen kialudni magamat – mondja.
Már nappal sincs nyugodalmuk, azzal zaklatják őket, adják el a lakásukat, költözzenek el, hogy ne legyenek útban. A minap, nemleges válaszuk után, negyedóráig folyamatosan nyomták a csengőjük gombját…
Az előzmények több szempontból tipikusnak mondhatók. Jól mutatja a régebbi, értékes ingatlanokban lakók kijátszhatóságát. Az Újhelyi–Zelei házaspár 1985-ben költözött a Nagymező utca 35. szám alatti háromemeletes, lift nélküli sarokházba. Az utóbbi hátrányért kárpótolta őket a központi hely, a jó közlekedési lehetőség. A környék békés és barátságos volt. Kis üzletek, műhelyek sorakoztak egymás mellett. 1991-ben a lakók többsége megvette lakását. A környék kezdett felpezsdülni. Három lebontott épület helyén bank létesült, alsó részén éjszakai szórakozóhelyet alakítottak ki. Az addig szolidan működő grillcsirkés is nagyüzemmé vált, s átváltott ő is éjszakai üzemmódra. Ezt még valahogy el lehetett viselni. Ám időközben az önkormányzat meghirdette, hogy a Nagymező utca sétáló része egészen a Bajcsy-Zsilinszky útig terjed majd. A külföldiek – köztük sok itt tanuló diák – kezdtek fantáziát látni a szűkebb utcák kopottas külsejű, de belül nagy légterű lakásaiban. Az otthonaikhoz ragaszkodó „őspestiek” pedig bíztak abban, hogy tisztább, nívósabb lesz a környezetük.
Ki kellene tatarozni, lift is ránk férne – gondolkoztak a 35. szám alatti házban lakók. De miből? Előbb a padlásteret adták el, hogy egy erre szakosodott vállalkozó beépítse, s cserében elvégezze a felmerülő munkálatokat. Hihetetlen nagyságú ingatlanbiznisz ez a fővárosban. Jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozóké, akik extraprofitot termelnek a beépítésből, továbbadásból. A Terézvárosban nemcsak a rászorult lakástulajdonosok próbáltak így boldogulni, az önkormányzat is tömegével adta el a tetőtereket. Gyakori következmény a vállalkozók szerződésszegése, az, hogy félbehagyják a munkát.
A Nagymező utca 35.-ben lakók e tekintetben még viszonylag szerencsésnek mondhatók, mert két év múltán elkészült a lift, a tatarozás, a beépítés, igaz, némi aládúcolásra is szükség volt. E fejezet után az asztalos továbbpasszolta a pincében lévő műhelyét. (A pince egy része megmaradt a lakóknak, ezt most akarják kihúzni alóluk.) A szemfüles társasházi képviselő szintén eladta első emeleti lakását egy – főképp – italt forgalmazó cégnek. Az asztalosműhelyből először természetes szellőzés nélküli konditerem lett, majd a közös képviselő meggyúrta a lakók egy részét, hogy járuljanak hozzá irodalmi kávéház működéséhez. Az mégiscsak elegánsabb. Húzónévként Alföldi Róbertet, a népszerű színészt, színházigazgatót nevezte meg, hogy többek között ő fog felolvasóestet tartani. A megvezetett néhány ember bólogatott, aláírt, a lakástulajdonosok másik köre nem is tudott a tervről.
Így lett szomszédjuk a Nagymező-Duó Kft., amelyet Somogy megyében jegyeztek be, valamint egy másik vállalkozás, a Party Time Szolgáltató Kft. E két cég működteti ma a pincében a diszkóbárt. A 46 millió forinttal indított üzlet fő profiljaként az italszolgáltatást jelölte meg. A skála persze bővebb: médiatevékenység, információs szolgáltatások, konferenciák szervezése, és így tovább. Egyébként azon kiválasztottak közé tartoznak, akik az úgynevezett HEFOP-ból, az Európai Unió és a magyar állam közös pénzalapjából mintegy 11 millió forint támogatáshoz jutottak. A HEFOP a Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Program rövidítése. Szlogenje így szól: „Értékünk az ember, minél értékesebbek az emberek, annál értékesebb a nemzet.” A programra pályázni kell. Önkormányzatoknak, vállalkozásoknak, civil szervezeteknek és felsőoktatási intézményeknek nyújt segítséget. Célja, hogy segítse a hátrányos helyzetű, illetve a munkaerőpiacon nehezebben elhelyezkedni tudó emberek felzárkózását.
Úgy tűnik tehát, hogy a pénz a lehető legjobb helyre került.
A bár 2007-ben nyitott. Ekkor az önkormányzatnak már megvolt az a jogköre, hogy saját hatáskörében szabja meg a helyi üzletek nyitva tartásának idejét. Verók István polgármester azt ígéri a panaszosoknak egy internetes fórumon, rendezni fogják – reményei szerint visszamenőleg is – a kialakult kaotikus helyzetet.
Többször tartott helyszíni szemlét a tűzoltóság az Alteregóban. Mint megtudtam, ezeket előre bejelentették. De még ezekben az esetekben is jegyzőkönyvben rögzítették, hogy a helyiségben a megengedettnél többen tartózkodnak, és egyéb, a működéshez előírt szabályokat sem tartanak be. Kétszer szabtak ki bírságot. Legutóbb váratlanul érkeztek, és az ott látottak alapján javasolták az önkormányzatnak a bár működési engedélyének ideiglenes felfüggesztését.
– Ez persze csak javaslat, mi nem kérhetjük számon, hogy megteszik-e – válaszolta érdeklődésemre a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság munkatársa.
Kétezer-kilenc május tizenharmadikán kelt az a levél, amelyet a VI. kerületi önkormányzat hatósági főosztályának vezetője, Gajdárné Pintér Mária jegyzett. Arról tájékoztat, hogy a szóban forgó vendéglátóhely érvényes működési engedéllyel rendelkezik, s ez magában foglalja a szükséges szakhatóságok előírásainak megfelelő engedélyeket is. Szól arról is, hogy rendszeresen ellenőrizték a bárt. Kiderült, hogy nem tartják be a fentiekben foglaltakat, ezért a legszigorúbb szankciót alkalmazták. Ideiglenesen kilencven napra bezáratták. Igaz, a cég tulajdonosa fellebbezhet a határozat ellen. Kilencven nap áll rendelkezésére.
Az Alteregó persze nem zárt be. Buli volt május 18-án, programot hirdettek 22-re és 23-ra. Időközben a bárhoz tartozó érdekeltség – szintén a lakók tudta és belegyezése nélkül – hozzájutott egy udvarról nyíló újabb lakáshoz, s megkezdődött az átalakítása. Reggel héttől gőzerővel zajlik a falfúrás, a komplexum bővítése. Május 22-én és 23-án ismét özönlött a nép a szórakozóhelyre. Egy rendőrségi autó is feltűnt, majd némi telefonos tárgyalás után továbbsurrant.
Kilencven nap, azaz három hónap rengeteg idő. Azalatt sok mindent el lehet intézni.
A normális életet is. Akár.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
