(G. gyerek hová áll )

Én nem tudom, de remélem, hogy a Magyar Nemzet olvasói közül néhányan emlékeznek rá, s tudják, hogy ki az a G. gyerek, aki a cs.-i nádasban szokta volt világgá buhogni korszakos politikai nézeteit. Eme nézetek lényege kezdetben, a rendszerváltozás elején az volt, hogy hamarosan úgyis visszajönnek a kommunisták, és „rendet csinálnak”. Az egyetlen nem rendetlenkedő embernek G. gyerek szemében az idő tájt egyes-egyedül Árpi bácsi számított. Antall Józsefet gyűlölte, Orbán Viktort utálta, s bízva bízott abban, hogy a kommunisták az összes „rohadt államtitkárt” tisztességgel felakasztják, ha eljön az idő. Egy ilyen jellegű beszélgetés közben egy akasztást szorgalmazót azonban azzal intett rendre, hogy „Árpi bácsit azért ne bántsd”.
Utalnom kell rá, hogy jósnak és politikusnak legalább annyira rátermettnek bizonyult, mint ablakmosónak, amit eredeti szakmájának tekinthetünk. Telibe találta, hogy a kommunisták visszajönnek, habár ezt a visszajövetelt talán nem egészen így képzelte el. Valószínűleg a metamorfózis kifejezést nem ismeri, ezért nem is vehette számításba annak idején. Nem új milliárdosokra várt tehát, hanem puritán és bátor, nem a tojást, hanem a tojásos nokedlit kedvelő Marosán György-szerű kommunistákra, felettébb fejlett szociális érzékenységgel, és a kizsákmányolók felakasztásában tanúsított szent buzgalommal.
Tehát, bár azt hihetnők, hogy minden úgy történt, miként azt szinte tudományos alapossággal elképzelte, most mégsem találkozhatunk a kákásban és a szittyósban egy elégedett, büszke, baloldali G. gyerekkel. Amikor a minap egy őszbe vegyülő, megtört, görnyedt, öregecskedő emberrel találkoztam az egyre gyérülő nádasban, csak sokára döbbentem rá, hogy bizony G. gyerekhez van szerencsém, akinek bús képéről az volt leolvasható, hogy a rendszerváltozás húsz esztendeje a visszatért kommunistákkal együtt jól betett neki, s ráadásul se ponty, se keszeg, még sneci is alig.
Régi barátként üdvözöltük egymást, s miután hogyléte felől érdeklődtem, legnagyobb meglepetésemre ekként fakadt ki: „Hogy ez a rohadt komcsi banda nem tud elhúzni a francba, mint a vadlibák, ezek kilopnák a saját anyjuk koporsójából a szöget. Antall ott cseszte el, hogy hagyta, hadd hordják szét a szajrét.”
„Mi baj?” – kérdeztem a legnagyobb együttérzés hangján, bár kissé idegesített, hogy váratlanul, az Antallra vonatkozó kitételtől eltekintve, majdhogynem egy platformra kerültünk. „Hogy mi fáj? – kérdezett vissza, és evezőjével odébb taszított egy bús busatetemet. – Nem baj van, hanem nyomor. Beledöglünk, mint ez a nyomorult hal. Az összes rohadt képviselőt és bizottságot fel kéne akasztani, felrobbantani Molotov-koktéllal a parlamentet, meg a szocik szavazógépezetét. Én valamennyit közmunkára fognám.” „Akasztás után?” – okvetetlenkedtem.
Melankolikusan legyintett. „Ha nekem jó a közmunka, legyen jó nekik is. Engem úgy rúgtak ki a székből huszonöt év becsületes munka után, mint a sicc. Régebben, persze, ha minden kötél szakadt, az ember lejött ide a nádasba, és ha tudta a módját, összeszedett egy-két pontyot, süllőt, aki értett hozzá, az megcsípte a vadkacsát is. Most meg csak védett vízisikló meg varangy van, de abból annyi, mint a döglött busa. Tönkretettek ezek mindent, hogy rohadnának el, mint ez a nádas. Ha még egyszer rájuk szavazok, törjön le a kezem. Ha Kádár ezt látná?! Az jár mostanában a fejemben, be kellene lépnem a Magyar Gárdába, azoknak legalább van egy rendes egyenruhájuk. Na, minden jót!”
Hogy hova lép be a végén G. gyerek, én nem tudom…