Higgyek-e a könnyeknek?

Előrebocsátom: megértem az írásom és személyem kiváltotta ellenérzést. Kijelentem: kétség nem férhet hozzá, hogy dr. Váradi Péter – mint Antonius mondta gyászbeszédében Julius Caesar teteme felett Brutusról – „derék, becsületes férfiú” (és kétség nem férhet hozzá, hogy az „egészségpénztári szakma” összes művelője is „mind, mind becsületes”, ahogy ez kijárt Antoniustól Brutus társainak), akinek minden igyekezete arra irányul, hogy munkáját – amelyben kedvét leli és fontosnak tart – a lehető legjobban végezze. Ez azonban nem változtat azon, hogy úgy gondolom, társadalmi értelemben hasznosabb elfoglaltságot kellene magának találnia.
Az egészségpénztárakról nem először írok. Sőt egyedüli szerzője vagyok az egészségpénztárakról szóló szakirodalomnak, már amit abból komolyan lehet venni (vagyis ami nem „népszerűsítő”, apologetikus szöveg, amelyekből éppen csak az intézmény lényegét nem lehet megismerni). Első írásom Az illúziók kora: Lehetséges-e egészségbiztosító pénztár? címmel jelent meg a Figyelő című gazdasági hetilapban (1997/6. szám), az ott felvetetteket részletesebben a Biztosítási Szemle 1998/8. számában (Biztosítás és szolidaritás: Egy biztosításelméleti probléma) fejtettem ki. Ezt követően az Egészségügyi Gazdasági Szemlében Az egészségpénztár címmel publikáltam tanulmányt (1999/6. szám), majd 2003–2004-ben ugyanott, jóval hosszabban, három részben Egészségpénztárak Magyarországon címmel (2003/6, 2004/1, 2004/2). Az utóbbinak a Századvég folyóiratban tettem közzé rövidített változatát A magyar narancs. Az egészségpénztár az érdekek csapdájában címmel (2003/30. szám). Mindez jócskán több mint száz oldal. Ha valaki, hát én ismerem az egészségpénztárak lehetetlen történetét, a pénzügyi kormányzat pénztárügyi osztagának omnipotenciának álcázott (szakmai) impotenciáját és azt a kínlódást, hogy ha már van adókedvezmény, miként vehessük igénybe. Ennyit a hevület szentségéről, a rombolás könnyűségéről és az építés nehézségéről.
Az egészségpénztár, ne áltassuk egymást, lényegében pénzforgalmat bonyolít, értelemszerűen annak, aki pénzt helyez el – tud elhelyezni – egyéni számláján. És az arra költi, amire pénzét egyébként is költené. Hogy meg lehessen indokolni, a pénz elhelyezése („a tagdíj”) miért élvez adókedvezményt, az „egészségpénztári szakma” ideológiát gyárt. Ideológia, hogy az egészségpénztár az egészség megőrzésének meglehetősen fontos társadalmi célját szolgála – mert a valóban veszélyeztetettek nincsenek abban a helyzetben, hogy tagok legyenek. A „kritikus forráshiánnyal küzdő ágazat” emlegetése vicc (az éttermi számla bankkártyával fizetése sem egyéb, mint a forráshiánnyal küzdő vendéglátóipar forráshoz juttatása). És nagyon el tudom képzelni, hogy az információval, minőségbiztosítással, érdekképviselettel nem egy egészségpénztár segít, és magamnak szervezek szolgáltatást, megyek szűrésre stb. Mindezek súlya az egészségpénztárak mindennapi működésében egyébként elhanyagolható.
A nagy létszámú egészségpénztárak persze képesek árkedvezményt elérni, de ezt éppúgy megtehetik adókedvezmény nélkül is. A bankok is toboroztak ügyfeleket, és kiépítették kártyaelfogadó-helyekkel az online kapcsolatot. Alakuljon az egészségpénztár speciális, egészségügyi célú fizetési rendszerré, amelyet egy vállalkozás működtet, amelynek nem tagjai vannak, hanem ügyfelei, amelyben nincs a PSZÁF felé lepapírozandó (ál)demokrácia, van viszont prudens működés, vállalati felelősség és fogyasztóvédelem. Az Országos Érdekegyeztető Tanácsban javaslom megkérdezni Oszkó Péter pénzügyminisztertől: ha ma nem lenne törvény az önkéntes egészségpénztárról, hajlandó lenne-e a T. Ház elé terjeszteni?
A rendszerváltás után két évtizeddel egyre nyilvánvalóbb, hogy valahol utat tévesztettünk, a rendszerváltás rendszere korrekcióra szorul. Ennek egyik tényezője az utóbbi két évtizedben életre hívott intézményeink alacsony minősége és az emiatt életre kelt hamis realista érdekviszonyok. Az egészségpénztár – de főleg az önsegélyző pénztár – ennek egyik legvilágosabb példája. Már aki tudja, hogy egyáltalán miről van szó.