(hol vegyünk sajtot )

Én nem tudom, hogy a Penny Market európai képződmény-e. Maradjunk a szikár tényeknél: európai. Úgy vélem, ráadásul a lehető legeurópaibb: angol. Ha valaki azt vetné közbe, hogy Anglia nincs összenőve Európával, mivel sziget, azt felelném, hogy Magyarország is sziget, bár mondhatni, Európa közepén van, hiszen némelykor közép-európai országnak nevezik.
A rendszerváltozás tette lehetővé, hogy a Penny Market egyik szigetről a másikra vándoroljon. De mielőtt erre rátérnék, illő megmagyaráznom, miért neveztem szép hazánkat szigetnek. Gondoljanak arra, hogy mindig is kirítt a régió országai közül, egyszer mint gulyásparadicsom és a legvidámabb barakk, majd éllovas a GDP, s más egyéb EU-kompatibilis dolgok ügyében, mígnem hipp-hopp sereghajtóvá változott, miközben „elszigetelődött” bizonyos szomszédaitól. Egyszóval nem tartozott szervesen egy egészhez, s mint általában a szigetek, fel kellett fedezni, vagy ki kellett találni, ezer év ehhez nem volt elég. Tehát amikor azt mondom: sziget, különleges, elhatárolt voltára célzok.
Visszatérve a Penny Markethez, a penny az angol fillér, így az elnevezés azt szuggerálja, hogy ez az áruházlánc olcsóságával tűnik ki a többi közül. Abban a balatoni városban, ahol jómagam nyaranta vásárolni szoktam, valószínűleg nemrégiben gyökerezhetett meg a Penny Market, mert én a minap hallottam róla először. Egy kis műanyag vízi csúszdát akartam vásárolni, persze nem magamnak, s a játékboltban azt mondták, hogy a Pennyben szoktak árulni ilyet, ráadásul akciós áron. Fel is kerestem hát az üzletet, volt mindenféle ez meg az, szép illatos műanyagból, de csúszda nem. (Az illatról jut eszembe: épp most telepítettem ki a házból a teraszra egy műanyag felfújható keljfeljancsit, aki úgy szaglott, mint hajdan, legjobb formájában a fűzfői nitrokémia.)
De nem ez a lényeg. Egy szép júniusi napon a Penny Market zseniális menedzsmentje úgy döntött, hogy akciót hirdet, mégpedig sajtra, hihetetlenül olcsó áron, ötszáz forintért kínálva szegény népnek egy teljes kilót. Este hétre harangozták be az eseményt, amelyre legalább annyi magyar ember kívánkozott el, mint hajdan a pennyvel nem mérhető angol–magyarra. Én nem voltam jelen, amikor megindult a roham, egy horgásztársam mesélte, hogy olyasmi volt, mint amikor a szovjet gyalogság lerohanta Berlint, csak kissé agresszívabb. Nem tudom, Berlinben mennyi sajt lehetett 1945-ben, de a Penny Marketben állítólag, legalábbis az akciós fajtából, felettébb kevés. Függetlenül attól, hogy az elhíresztelt ötszáz forint helyett kilóját állítólag nyolcszázért adták, csak az fért a zsugorodó sajtkupachoz, aki előzőleg megnyert már egy-két ironman versenyt, vagy átúszta a Balatont. Ismerősöm szerint ilyen rémes látványban még nem volt része. Mintha tűz ütött volna ki, úgy nyomultak az emberek egymást letaposva, csak nem kifelé, hanem befelé. A zseniális menedzsment ekkora sikerre nem számított, hogy egy politológiai műszóval éljek: földrengésszerű győzelem volt, hasonló az EU-választásokhoz. Helyenként ökölharc is kialakult, amiben az öregecskedő hölgyek nem értek el különösebb sikert.
Sajnos nem kabaré volt ez, hanem dráma.
Hallani, olvasni, látni néha olyan híradásokat, amelyek szerint a legfejlettebb nyugati (európai) országokban is előfordul, hogy egy-egy új áruház (akciózással egybekötött) megnyitóján tumultuózus jelenetekre kerül sor. A mohóság nyilván világszerte nagy úr. De itt, ebben a Penny Market-es sajttragédiában az emberek nyomorúsága játszotta a főszerepet. A magyar nyomorúság. A jelen nyomorúsága. A sajtakció egérfogónak bizonyult, ráadásul olyan egérfogónak, ami úgy csattant rá sokakra, hogy meg se tudták szagolni a sajtot.
Hogy meddig leszünk még ilyen kiszolgáltatottak, én nem tudom…