Lyukak

A közösségi érdek képviselete, mondják, áldozattal jár. Könnyebb cselekedni a saját érdekünkben, mint nagybetűs ügyekért. Örülök, hogy a nyolcvanéves könyvhét kapcsán sokat emlegetik Supka Gézát. A könyvnapok tervezetét ő terjesztette 1927 pünkösd vasárnapján a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének nagygyűlése elé. „Az évnek egyik napján … az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely … az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában” – javasolja ebben a tervezetben Supka, a régész, művészettörténész, polihisztor, a Literatúra folyóirat alapítója és szerkesztője, aki egyik kezdeményezője az írók első segélyező és érdek-képviseleti szervének, az Írók Gazdasági Egyesületének, valamint a balatoni, lillafüredi „íróheteknek” is.
A könyvhéttel kapcsolatban általános reakció az, hogy tudomásul vesszük: van. Örülünk neki, esetleg kimegyünk körülnézni a gyerekekkel. Ha van ismerős, aki dedikál, úgy időzítünk, hogy épp akkor ott menjünk el a standnál. Bár lehet, hogy ez már belterjes. Írók, irodalmárok dolga. Egyre kevesebb olvasót érdekel a dedikált könyv, egyre kisebb a tolongás a fehér műanyag asztalok körül.
Miért? A könyvhét szinte egyedülálló országos rendezvénysorozat, párját ritkítja Európában is a nemzeti nyelvű könyvkiadás ilyen seregszemléje. És a kiadók számára is fontos a közvetlen piaci jelenlét e szimbóluma, az a néhány röpke könyvheti nap. Az olvasó – vagy mondjunk most potenciális vásárlót – előtt nem feltétlenül tudatosul, hogy a kiadó készül a könyvhétre. Ez az esemény, ha meg nem határozza is, mindenesetre befolyásolja a kiadók éves tervét, más olyan rendezvényekkel együtt persze, mint az egyre növekvő jelentőségű tavaszi könyvfesztivál. Bár a forgalom évről évre csökken, és a helypénz sem kevés, a könyvheti bevétel is, bizony, számít a kiadónak; sokan ettől a néhány naptól várják lyukas költségvetésük befoltozását. Ennek jó oka van: a hazai könyvterjesztés szokatlanul kemény feltételekkel dolgozik, nem igazán „kiadóbarát”. A terjesztési ráta 50 százalék fölött van, mégpedig bizományosi átvétel esetében. A terjesztő nem kockáztat, csak akkor fizet, ha el is adta a könyvet, utólagos elszámolással; borsos árat kér tehát raktárhelyiségeiért. Ilyen magas ráta uniós átlagban is szokatlan. A kiadó még örülhet, „mégis van egy fél pénzem”. De számoljunk vissza! Ha a bevétel feléből tud gazdálkodni, mi marad a kiadónak a nyomda kifizetése után? És végképp: mit tesz zsebre a szerző?!
A helyzet nyilván tarthatatlan – könyvterjesztők és -kiadók vitája utóbb még némi port is felvert –, de minderről persze alig értesül az olvasó. Nem is kell, hogy tudjon róla, hiszen nem az ő dolga a szerzők és kiadók érdekvédelme. De akkor kié? A könyvhét szervezője a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). Adódna, hogy ez a szervezet foglalkozzon a kiadók érdekvédelmével. De e szervezet tagjai a legnagyobb forgalmat lebonyolító terjesztők, a Bookline Internetes Kereskedelmi Nyrt., a Líra és Lant Kereskedelmi Zrt., a Libri Kereskedelmi Kft., a Pécsi Direkt Kft. is, amelyhez az ismert Alexandra kiadólánc köthető. A kiadók érdekképviselete a terjesztőkkel szemben tehát az MKKE-től sem várható el. De akkor kitől? Ha ezt az egy problémát végiggondolom, egyre jobban értékelem Supka Géza aktivitását. Nyilvánvaló, hogy csak áldozatvállalással lehet civil társadalmat építeni, kiváltképp, ha ennek alapjait sem kaptuk készen kézhez. Nyilvánvalóan szükség van érdekvédelemre és érdekképviseletre, leginkább a jó könyv érdekében.
Ötletek persze lennének. Ha volna a kiadóknak olyan szervezetük, amely a terjesztőket minősítené? Mondjuk elindulna a „kiadóbarát terjesztő” mozgalom?! Valószínű, hogy a könyvhét terve is ilyen légből kapott ötletnek tetszett sokak előtt, míg kétévi munkával keresztül nem vitte Supka Géza.