Szerény főhajtásként ajánlották a látogatók figyelmébe a kiállítást a Körmendi Galéria tárlatának rendezői. Valójában olyan átfogó bemutatóvá vált, mint a néhány évvel ezelőtt a soproni Hajnóczy-házban rendezett tárlat, az életmű-kiállítás. Az egymás után sorjázó terek-zugok kiváló lehetőséget adtak Sopronban s adnak most Budapesten életműve időbeli tagolására, de arra is, hogy a különböző műfajokat képviselő alkotások – festmények, szobrok, textilplasztikák, grafikák, kerámiák, fémkonstrukciók – önálló egységekké rendeződjenek. Az egyes egységek, az egyes művek szemlélése után az egészet is áttekintve – azaz a pálya különböző állomásait vagy a Schéner Mihály által létrehozott békéscsabai Meseház történetét feldolgozó könyveket, katalógusokat áttanulmányozva – válik nyilvánvalóvá Schéner Mihály művészetének sajátossága, különös értéke. Úgy ad pontos képet, látleletet arról, ami a XX. században s benne a Kárpát-medencében élő emberrel történt, hogy képi elemzéseiben olyan távoli világokat egyesít, ötvöz, mint a lírai absztrakció és a konstruktivizmus, a népművészet és a Bauhaus, a gyermekjáték és a történelmi tragédia. Az 1923-ban Medgyesegyházán született Schéner Mihály, aki a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1947-ben Rudnay Gyula és Elekfy Jenő tanítványaként diplomázott, olyan életművet hozott létre, amelyet egyszerre jellemez a nyitottság és a saját, választott út következetes végigjárása, a tradícióhoz való hűség és a kortárs értékek teremtésének a szándéka és ennek a hiánytalan megvalósítása.
Művészi pályája jóval azelőtt kezdődött, hogy bejutott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Viharsarki parasztemberek, tájak, csendéletek jelennek meg sötét tónusokkal festett, részben még főiskolás évei előtt készült képein, jó néhány önarckép – az önmegismerés, az elmélyülés műfaja – maradt ránk az 1942-ben kezdődött főiskolás időszakból. Az alföldi festészet hagyományai, a háborús évek hangulata, a személyes sors, a közvetlen környezet inspirálta élmények expresszív erővel jelennek meg e ritkán látható munkákon. A hatvanas években a meghatározó élményt jelentő párizsi utazások adtak új töltést Schéner expresszivitásának. A tasizmust, a Dubuffet felfedezte art brut lehetőségeit éppen olyan természetes módon építette be művészetébe, mint a magyar népművészet expresszív-szürreális alkotómódszerét. Más kérdés, hogy az akkori művészetpolitika számára vállalhatatlan volt művei egy részének bemutatása – ezek évtizedekkel később, a Schéner-művek barátainak revelatív élményt adva jelentek meg a nyilvánosság előtt.
A festői értékek sokféleségéről akkor sem mondott le, amikor sajátos „strukturális, építkező módszer” alapján hozta létre műveit, legyen az építkezés organikus-biológiai vagy geometrikus. Az 1969-es főmű, A huszárok elesnek című nagy kép szellemi-esztétikai környezetét karcolt, fakturális hatásokra alapozott képek, textilből, fémből, fából készült, a népművészet formavilágára reflektáló plasztikák népesítik be. Játékos-vidám hangulatuk folytatódott a karneváli jelenetek forgatagában, de a nyolcvanas–kilencvenes évek képein egyre inkább az élet és a halál, a személyes sors és a történelem alapkérdései jelentek meg. A nyolcvanas években egész sorozat műben foglalkozott Szent Istvánnal, megidézte a keresztre feszítés jelenetét, az inferno lángjait, a magyar golgotát. Fohászt mond az erdélyi végekért, miközben olyan „szentségtörő” témák is megihlették, mint a körtékről, krumplikról, cipőkről festett csendéletek. Apokrif képek? Vagy visszatérés a szegénységében is gazdag gyermekkori környezet motívumaihoz? Akárhogyan is van, jelzik az olyan művek, mint a Menyus és én vagy a Hármas önarckép Máriával cipővel. Az élet, a művészet és a hit igazságai Schéner Mihály műveiben a legegyszerűbb, legvalóságosabb formákból rakják össze a teljességet, az életet és a halált. A halált és az életet.
rendőrség
Megrázó veszteség érte az Országos Mentőszolgálatot
