Miért éppen a lengyel Szolidaritás?

Lengyelország – tíz év, Magyarország – tíz hónap, NDK – tíz hét, Csehszlovákia – tíz nap – foglalta össze tömören a közép-európai rendszerváltások időtartamát egy prágai tüntetés egyik transzparense 1989 novemberében.
A szovjet kommunista birodalom végzetes meggyengüléséhez nagymértékben hozzájárult a lengyel Szolidaritás megalakulása és közel egy évtizedes tevékenysége. Amikor a sztrájkolók vagy tüntetők azt skandálták, hogy „nie ma wolnosci bez Solidarnosci” (nincs szabadság Szolidaritás nélkül), a jövőbe láttak, nem is sejtették, menynyire igazuk van. A lengyelek 1980 után pont fordítva cselekedtek, mint elődeik oly sokszor az elmúlt bő kétszáz évben, akik a „Ti szabadságotokért és a mi szabadságunkért” jegyében csatlakoztak a nemzeti függetlenségi küzdelmekhez Európa számos pontján vagy éppenséggel Amerikában. A Szolidaritás a kommunista csatlósországok nemzeteinek és a Szovjetunió elnyomott népeinek szószólója is volt. Nem véletlenül fogadták el – méghozzá közfelkiáltással – a kelet-európai munkásokhoz címzett felhívást a szakszervezet első kongresszusán 1981 szeptemberében. Ebben azokat támogatták, akik úgy határoztak, hogy a szabad szakszervezetekért való harc nehéz útjára lépnek abban a reményben, hogy „képviselőink találkozhatnak majd, és kicserélhetik szakszervezeti tapasztalataikat”.
Mint minden jelentős történelmi eseménynek, a Szolidaritás létrejöttének is számos tényezője van. Ezek közé sorolható az a némiképp sztereotip megállapítás, miszerint a lengyelek eleve hajlamosak a lázadásra, amint ez nemegyszer megmutatkozott abban a 123 évben, amikor Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom letörölte a nagy múltú államot a térképről. Ebből következik az is, hogy az 1918-ig tartó szétszabdaltság alatt a lengyeleknek meg kellett tanulniuk titokban szervezkedniük, konspirálniuk, aminek a kommunista diktatúra elleni küzdelem idején is nagy hasznát vették.
Nem szabad megfeledkeznünk a katolikus egyházról sem, amely a XVIII. század második harmadától kezdve elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a lengyelek vallásuk mellett önazonosságukat, nyelvüket és kultúrájukat megőrizhették, különösen az orosz és porosz fennhatóság alá került területeken. Az egyház ugyanilyen szerepet töltött be 1945 után is. Stefan Wyszynski bíborost nem tudták megtörni, az ő rugalmas, egyúttal következetes politikája eredményeként a kommunista hatalomnak nem sikerült az egyházat ellenőrzése alá vonnia. Sőt, csak lengyel földön történhetett meg, hogy 1956 októberében párttaggyűléseken szegezték neki a kérdést, követelést a felsőbb testületeknek: „Hol van a bíboros elvtárs?”; „Engedjék szabadon Wyszynski elvtársat!” Erős lelki támaszt nyújtott honfitársainak az 1978-ban pápává választott Karol Wojtyla krakkói érsek is, aki már a beiktatását követő esztendőben ellátogatott hazájába, és ráébresztette a szabadtéri miséken részt vevő milliós tömegeket arra, hogy ők a gazdái a saját országuknak, és felelősséggel tartoznak érte.

1980-ban a munkások saját, a hatalomtól független érdekvédelmi szervezetet akartak, mert csak így láttak garanciát arra, hogy a kommunista hatalom 1956, 1970 és 1976 után nem csapja be ismét őket. A Szolidaritás a fiatalok mozgalma is lett, akiknek a korrupt és nepotista Gierek-korszak semmilyen perspektívát nem kínált. Ugyanakkor igazi tömegszervezetnek nevezhető, az ezt jellemző ideológiai és magatartásbeli sokszínűséggel, amelyhez az egységes fellépés jegyében egyaránt csatlakoztak a demokratikus ellenzéki csoportok, értelmiségiek, írók, újságírók, az egyetemi ifjúság, az egyszerű földművesek, az antikommunista „fundamentalisták”, a párttagok, a konfrontáció, valamint a hatalommal való dialógus hívei, s amely élvezte a lengyel katolikus egyház, illetve II. János Pál pápa támogatását is. A szakszervezet vezetője az akkor 37 éves Lech Walesa, a nyári sztrájkok hőse lett. Igazi munkás (villanyszerelő), 1970-től küzdött a rendszer ellen, karizmatikus személyiségével könnyen magával ragadta a tömegeket, és rendkívül ügyes politikusnak is bizonyult. A társadalom túlnyomó része úgy vélte, benne öltött testet a munkásoknak, vagyis annak az egyetlen társadalmi csoportnak az összessége, amely megint megrengette az országot és meghátrálásra kény-szerítette a hatalmat. A Szolidaritás révén következett el a lengyelek igazi forradalma, ami joggal állítható párhuzamba az 1956-os magyar felkeléssel és az 1968-as prágai tavasszal. A fentebb említett összetevők együttesen kellettek ahhoz (s meglehet, hiányos a felsorolás), hogy a világ figyelme Lengyelország felé forduljon, és a lengyeleknek megadassék a tizenhat hónap szabadság.
A Szolidaritás nem engedte beolvasztani magát a fennálló rendbe, viszont óvakodott attól, hogy ürügyet szolgáltasson a szovjet katonai intervencióra. Eredeti célja nem a rendszer felszámolása, hanem annak gyökeres átformálása volt politikai és gazdasági téren, csakhogy lépten-nyomon beleütközött a szűkre szabott korlátokba. A szakszervezettel olyan struktúra jött létre, amelyet a kommunista vezetés nem tudott befolyása alá vonni, s ami még rosszabb: megingott a hatalom egyik pillére, az egyeduralkodó párt vezető szerepe. Később kiderült, hogy ez a tartóoszlop végleg kidőlt, ami az egész szovjet tömböt megrendítette.
1980 nyara után a lengyelek közül kevesen gondolták, hogy csupán az Edward Gierek-féle kormányzó csapat rossz, nem pedig maga az úgynevezett létező szocializmus. Az események bebizonyították, hogy a rendszer válságáról van szó, így a hatalom a Szolidaritással szemben is csak a legvégső eszközhöz, az erőszakos megoldáshoz folyamodhatott. Ennek okát, persze tudtán kívül, legegyszerűbben Kádár János fogalmazta meg egy bizalmas, szűk körű beszélgetésen: „ebben az a legrosszabb, hogy munkások csinálják, és még a vezérük is munkás”. Ő és a többi térségbeli kommunista ország vezetői ugyanis örökösen a „munkásosztályra” hivatkoztak, ahogyan azt elképzelték, és nem tudtak mit kezdeni a ténnyel, hogy a lengyel „munkáshatalom” ellen – csakúgy, mint Magyarországon 1956-ban vagy Csehszlovákiában 1968-ban – éppen a munkásság lépett fel. Természetesen a Szolidaritás elnevezés sem tetszett nekik, mivel a névben megfogalmazott értékeket is maguknak akarták kisajátítani. Időnként biztosan gyötörte őket a dilemma: hogyan magyarázzák meg hitelesen, hogy miért a munkásokkal szemben kell a „munkáshatalmat” megvédeni? A kifinomult politikai ösztönökkel bíró Kádár valószínűleg rádöbbent arra, hogy a Szolidaritás létrejötte a lassan elkerülhetetlen hazai politikai változások szükségességét is jelzi.
A magyar vezetés külpolitikájában mindvégig azt képviselte, hogy a válság a Visztula mentén belügy, amit a lengyel kommunistáknak kell megoldaniuk. „Az imperialistáknak igazuk van: Lengyelországot ők nem kapják meg többé, amíg a Föld gömbölyű és forog, ott kapitalizmus nem lesz többé” – jelentette ki Kádár 1980 őszén. Ugyanakkor belpolitikailag még a lehetőségét is ki akarták zárni bármiféle lengyelek iránti „össznemzeti” szolidaritásnak. Kádárban és társaiban ösztönösen 1956 rémlett fel, amikor is a magyar forradalom szikrája lengyel földről érkezett s a lengyelek segítettek elsőként és a legtöbbet az országuk függetlenségéért fegyvert ragadó magyaroknak. Ezért idehaza kezdettől fogva átfogó propaganda folyt a Szolidaritás ellen. Minden alkalmat megragadtak arra, hogy befeketítsék a lengyeleket, hamis és hazug sztereotípiákat alakítsanak ki róluk; lásd például a hétfő esti rádiókabarék „tréfáit”: „Hogyan éheztetik a lengyel egeret? Bezárják a spájzba”; „Milyen a lengyel szendvics? Két kenyérjegy között egy húsjegy”; „Hogyan tudnak a németek bevásárolni a lengyelektől zsúfolt kelet-berlini áruházakban? Úgy, hogy óránként eljátsszák a lengyel himnuszt, s amíg a lengyelek vigyázzban állnak, a németek odaférhetnek a pultokhoz”.

Wojciech Jaruzelski a hadiállapot 1981. december 13-i bevezetésével leginkább saját hatalmát mentette meg, a Szolidaritás betiltásával nem oldotta meg – mindössze elnapolta – azokat a rendszer lényegéből fakadó problémákat, amelyek életre hívták az egyetlen év alatt közel tízmilliósra gyarapodó független szakszervezetet. Nem volt képes arra sem, hogy megtörje az ez utóbbiban megtestesülő társadalmi ellenállást. A tábornoknak és társainak legkésőbb 1987 őszén tudatosítaniuk kellett magukban, hogy ha nem akarnak megint erőszakot alkalmazni, egyetlen esélyük maradt: párbeszédet kezdeményezni a föld alá kényszerített Szolidaritással, megosztani vele a kormányzati felelősséget, hogy így legyen meg a támogatás egy lényegi változásokat ígérő reformprogram számára.
A lengyel társadalom szempontjából az 1985–87 közötti időszak a növekvő kilátástalanság jegyében telt, amit Jerzy Popieluszko atya 1984-es brutális meggyilkolása is súlyosbított. A Szolidaritás is némileg belefáradt a hosszú évek óta húzódó illegalitásba, sokat veszített lendületéből és támogatottságából. Érzékelték azt is, hogy az emberek döntő többsége nyugalmat akar, elege van a konfrontációból, az állandó feszültségből, a sorban állásból, az üres boltokból. A szakszervezet vezetői tisztában voltak azzal, hogy ebben a helyzetben a Szolidaritásnak meg kell mutatnia, hogy képes és készen áll felelősségteljes kompromisszumokat vállalni Lengyelországért. Nagyjából két hasonló erő feszült egymásnak: a kommunista rendszer fenntartásában érdekeltek, illetve a túlnyomórészt a Szolidaritásban tevékenykedő ellenzékiek. Ez utóbbiak pontosan tudták, hogy nem mehetnek szembe a nagy többség nyugalom iránti elementáris igényével anélkül, hogy hitelüket ne vesztenék, és nem tehetik ki az országot súlyos és kiszámíthatatlan veszélyeknek. Végeredményben Lengyelország sorsát nem annyira a nagyhatalmak közötti viszony vagy a gorbacsovi Szovjetunió politikája határozta meg, hanem leginkább Jaruzelskin, a Szolidaritáson és a nagy közvetítőként aktív szerepet játszó katolikus egyházon múlott, hogy megtalálják-e a békés kivezető utat a politikai és gazdasági csődtömegből. Ezzel elsőként mutattak példát egy lehetséges politikai átalakulás irányába.
Míg 1981-ben a kommunista hatalomgyakorlás módszertanából eredően Jaruzelskinek még nem volt más választása, mint a hadiállapot, 1988 körül már létezett ennek alternatívája: a kiegyezés, s a tábornok javára írandó, hogy emellett tört lándzsát. Természetesen sem a lengyel, sem a nyomukba lépő magyar, csehszlovák vagy keletnémet kommunista vezetőknek egyáltalán nem állt szándékukban felszámolni a rendszert, hanem igyekeztek megreformálni, hogy életben tarthassák. Csakhogy a fegyverekkel fenntartott diktatúra minden „puhított” formája eleve vereségre van ítélve.

1980–81-ben is léteztek ellentétek a Szolidaritás vezérkarában, de ezeket félretették a hatalommal vívott küzdelemben. Az apróbb szakadások dacára az ellenzék a rendszerváltás idején is eléggé egységesen felsorakozott Lech Walesa mögött. Amint a kommunizmus megbukott a Visztula mentén, úgy indult meg a szakszervezet erodálása, váltak világossá a belső törésvonalak.
1989–93 között úgynevezett Szolidaritás-kormányok építették ki a demokratikus intézményrendszert és értek el sikereket a megrendítő örökség felszámolásában, a Nobel-békedíjas Walesa pedig a III. Köztársaság első szabadon választott elnöke lett. A Szolidaritásból érkezett az új politikai elit gyakorlatilag teljes jobboldali és (szociál-)liberális része, s ahogyan az a gyűjtőmozgalmak esetében lenni szokott, a szakszervezetből számos párt indult el.
Az 1980-as Szolidaritás beteljesítette küldetését, vérontás nélkül megdöntötte a kommunizmust, történelmi érdemeit semmi sem csorbíthatja. Az időközben NATO- és EU-taggá vált demokratikus Lengyelország bátran és büszkén nyúlhat vissza azokhoz az eszmékhez – szabadság, függetlenség, emberi jogok, erőszakmentesség, összefogás –, amelyeket a mozgalom képviselt, s ami ma is aktuális. Az egykori Szolidaritás a példa és a buzdítás a világ bármely pontján elnyomott nemzetek, s azon belül különösen a fiatalok számára, hogy egyáltalán nem kilátástalan dolog szembeszállni a totalitárius diktatúrával – bármilyen színű legyen is az.