Nino Machaidze Júliább a Júliánál

Gounod lírai Shakespeare-operája szerintem jobb, mint világhíres Goethe-adaptációja, a Faust – azt viszont bizton elismerhetjük: irodalmi alapanyagban tutira ment az érzékeny francia mester. Apropó, francia: e hajlékony, elegáns, de a szívbe fájó karcot húzó zene semmi mást nem tűrne el, csak eredeti, gyönyörű nyelvét. (És mily szépen kihajtatható belőle Debussy világa!) Most mégsem ez a fontos, sőt, minden mellébeszélés felesleges: a 2008-as salzburgi produkció közvetítésében csak Júliára figyeljünk.
Elsietve érkezik, hogy süldősen visszafusson majd a színpad széli rámpáig, és ütemre újra belibbenhessen. Előnytelen, magentaszín borzalomban látjuk először (sajnos, ez a báli gönc sose kopik le róla), nyafka, durcás kamasz, aki jegyesének, Parisnak – egy Parisnak! – csak csúful mórikálja magát: elbűvölő mégis. Ki ez a lány? Mert a sokat magasztalt Anna Nyetrebko nem lehet, ő babaruha-vásárlás okán visszaadta a szerepet. Nos, pedig szót értenének: helyettese is a néhai Szovjetunió szülötte.
Ami rögtön látszik: a tbiliszi születésű Nino Machaidze aztán nem másodszereposztás-habitus. Egyrészt úgy néz ki, mint Angelina Jolie jobb kiadásban, anorexia alól felmentve, másrészt mintha playback énekelne, mert nulla (látható) erőfeszítéssel teszi. Míg Nyetrebko finom szeplőjű primadonna marad, aki csinos porcikáival igenis megdolgozik a kilencvenöt százalékért, e grúz lány már képtelen „gyarló” lenni. Minden szól a semmiből, fel nem foghatom, hogyan. Repülőbordáit emelkedni nem látom, míves metszésű nyakán erek, izmok tán nincsenek is. Mellette az istenáldotta torkú Rolando Villazón fáradó erőművésznek tűnik – nem ragozom, hihetetlen, mit művel ez a huszonöt éves lány. Júliább a Júliánál.
A Felsenreitschule hodályának irdatlan színpada eleve világszép, hisz hátsó tűzfala háromemeletnyi kőárkád: misztikus kerengőnek, tablókeretnek, monitorfalnak, bárminek megvilágítható. Viszont nincsenek hátul járásai, merthogy se hátsó színpad, se rés ezen a falon, színpadtechnikája pedig egy fadobogóban merül ki, gépészet híján. Csak zsenik élnek meg itt – Bartlett Sher, a rendező jelenleg nem vádolható efféle elhajlással. Ötletei alig, amit alkalmaz, csak licencgyűjtemény, és az is a generikus fajtából, mert mind bevett és avítt. Ami véletlenül eredeti, az is hamis: a nyitányban egy lefogott Capulet lány megbecstelenítési pantomimjával alapozná meg a veronai viszályt, pedig így csak a darabon tesz erőszakot. Ha valahol felesleges előtörténetet erőltetni, az az „alig” ismert veronai tragédia. Más példa: Mercutiót haramiának öltöztette Sher a jelmeztervezővel szövetkezve, s így, hosszú kalandor-bőrkabátjában azt sugározza: döfnék, hogy döfjenek – csakhogy így baráti-rokoni áldozata értékelődik majd le. De ne bíbelődjünk ilyesmikkel, ha már a rendező sem tette.
Egy másik örök direktorpetárda a nézőrémisztgetés: kimúlt századunk ünnepelt mezzóját, a mit sem sejtő Christa Ludwigot is megrebbenti Stéphano, a nadrágszerepű apród tőrével hadonászva, merthogy épp a zsöllyemellvédre pattan fel.
Mondom megint, hogy mindettől eltekintve nézhető a produkció, főképp éljenek a szerelmesek, akik, sajnos, ezúttal halnak. Ám ez a hagyományos, coronariákat és áriákat egyaránt békén hagyó narratíva a marketinganyagokba foglalt küldetését – „mérföldkővé válás” – csak egy esetben teljesíti: ha az enigmatikus Nino Maichadze világot jelentő trambulinjának tövébe kell efféle követ faragni.
(Gounod: Roméo et Juliette – Deutsche Grammophone, 2 DVD, 2009.)