Román kori templom Rásonysápberencsen

Rákerestem a világhálón e heti rejtőzködő műemlékünk lelőhelyére, és azt találtam ott – vezető információként Rásonysápberencsről –, hogy ez Borsod-Abaúj-Zemplén megye leghosszabb nevű települése. Persze így könynyű, mondhatják erre az egykori híres zempléni megyeszékhelyen, hiszen a szinte ismeretlen csereháti községet három szomszédos falu – Abaújsáp, Rásony és Szárazberencs – hatósági egyesítésével hozták létre 1938. január 1-jén.
A Magyarország vármegyéi és városai című enciklopédia Abaúj-Torna kötete külön-külön ismerteti a szóban forgó helységeket: Rásony 52 házában 282, Sápon 32 összeírt épületben 223, Berencsen pedig 37 lakóházban 193 magyar lakos élt a XIX. század végén. Rásonyról érdekességként megemlíti, hogy egyike a vármegye legrégibb településeinek, ahol kőkorszaki közösség nyomaira leltek, és egy „román épületmaradvány is található a középkorból” (sic!). Györffy György 1963-ban megjelent történeti földrajzkönyvéből kibogarászható, hogy Sáp első ízben 1221-ben tűnt fel írásban a felnémeti németek és a Ruszkaiak közötti perben eljáró poroszló nevében: „Ugrun de villa Sap”. Berencset 1318-ban említi okirat – Barach alakban – egy helybeli nemes kapcsán, aki ekkor Drugeth Fülöp nádor németi ispánja volt. Rásony neve pedig „Rasonwelge” formában bukkan fel 1326-ban mint Léh és Berencs szomszédja, majd egyházas helyként szerepel az 1332 és 1335 közötti pápai dézsmajegyzékekben. Papja egyszer hat, másodjára öt garas tizedet rótt le – és ez már a második, román kori templomra utaló adat. A művészettörténeti szakirodalom alig említi, az 1976. évi nagy műemlékregiszterben XII–XIII. századi épületként szerepel mint román stílusú, XVIII. századi barokk szószékkel.
Ez hát a templomunk. A hármas főútról Szikszó után letérve és öt kilométert haladva a Vasonca-patak mentén, a hosszú utcás település rásonyi öreg temetőjében találjuk meg a reformátusok egyházát. Állapotát látván mindjárt érthetővé lesz, miért nem szerepel a kulturális látnivalók között ez a rendkívül értékes, valóban Árpád-kori építészeti emlékünk: a falai repedeznek, mállik róla a vakolat, a kapujáról lesír, hogy nem sűrűn nyitogatják. A lepergő meszelés alól kibukkanó téglalábazat és középkori falszövet jelzi, hogy az épület a XII. században téglából készült borsodi templomok – a szalonnai, rakacaszendi, tornaszentandrási stb. – rokona.
Nyugati oldalán félköríves, rézsűs bélletű kapuzat, fölötte az oromzaton lőrésszerű kettős ikerablak látható, a hajó déli oldalán a friss befalazás „mutatja” a hasonló méretű és formájú bejáratot. Körülötte szabályos ritmusú, hármas román kori ablaksor, kissé messzebb még egy félkörbélletű ablak figyelhető meg, a meghosszabbított szentély félkörívvel záródik, és némi szabálytalanságot jelez. Az apszis déli oldalán szintén bevakolt ablak és egy kör alakú nyílás a keletre néző tengelyben, északon – talán a középkori sekrestye helyét jelző – függőleges falpillér. Ez minden. Az épületbe való bejutást nem erőltettem, bízzuk a kalandot képzett statikusra, talán akad egy az örökségvédelmi hivatalnál, aki nem a fertődi kastéllyal van elfoglalva.
Történeti források szerint 1427-ben Rásonyt öt jobbágycsalád lakta. A XVI. század második felében a lakosság áttért a protestáns hitre, birtokba vette a régi templomot, amelyet 1595-ben romos állapotúként írtak össze. A települést 1639-ben elfoglalták a törökök, a hódoltság idején a környék elnéptelenedett. A Rákóczi-féle szabadságharc végén pestisjárvány tizedelte meg a visszatelepülőket, 1720-ban ismét pusztaként említik Rásonyt. Újabb lakói a XVIII. század közepén érkeztek, az elhagyott templomot a reformátusok javították ki, 1760-ban sík deszkamennyezettel fedték be. Szintén ők ácsolták a falu közepén látható 14 méter magas, szép arányú fa haranglábat 1748-ban.