Tbiliszi patthelyzet

Két hónappal az ellenzéki tüntetések kezdete után tegnap Tbiliszibe érkezett Philip Gordon, a State Department európai és eurázsiai ügyekért felelős igazgatója. Az amerikai politikus látogatására mind a hatalom, mind pedig az ellenzék fokozottan készült. Nem véletlenül, hiszen mindkét fél tisztában van azzal, hogy sorsa jelentős mértékben függ attól, miként értékelik a belső erőviszonyokat Washingtonban. Így aztán az első számú szövetséges mindenható képviselője előtt az ellenzék a tüntetések újabb hullámával igyekezett bizonyítani erejét, míg a hatalom „demokratizmusát” és kompromisszumkészségét igazolandó, Mihail Szaakasvili államfő fogadta az „utca vezérét”, Levan Gacsecsalidzét, s ezzel egyidejűleg alkotmányügyi bizottság létrehozására adott utasítást.
A Mihail Szaakasvili távozását és előre hozott választások kiírását, ezzel párhuzamosan az elnöki túlhatalom visszaszorítását és demokratizálódást követelő ellenzék utcai tüntetéseinek első csúcspontja április 9., az éledő Grúzia képviselői elleni brutális szovjet fellépés 20. évfordulója, míg a második május 26., a függetlenség ünnepe volt. Mindkét alkalommal százezres tömeg követelte a Rusztavelin, illetve a központi stadionban az elnök távozását, a jelenlegi kurzus korrigálását. E megmozdulások egyértelműen megmutatták a Szaakasvilivel szemben egyre növekvő elégedetlenséget és az ellenzék erejét. Gacsecsiladzéék elérték, hogy a hatalom immár számol velük, áttörést azonban nem sikerült elérni. A tiltakozások ereje lassan, de érzékelhetően gyengült, s már az is komoly sikerként könyvelhető el, hogy májusban ismét új lendületet kaptak a tüntetések. A hatalom nem mert a 2007. november 7-ihez hasonló brutalitással fellépni – ezúttal ugyanis végzetes lett volna számára egy ilyen lépés –, Mihail Szaakasvili azonban visszaverte mindkét nagy rohamot, s legalábbis hosszú ostromra kényszerítette az ellenzéket. Méghozzá úgy, hogy közben csupán taktikai engedményekre kényszerült, stratégiai kérdésekben ez idáig nem hátrált meg. A tüntetések engedélyezése sokak szerint a hatalom gyengeségét jelzik, s november 7., valamint a tavaly augusztusi grúz–orosz háború valóban beszűkítették Szaakasviliék mozgásterét, ez az engedékenység taktikai szempontból sem rossz, a tiltakozások elhúzódása ugyanis az ellenzékre üthet vissza. A változásokat követelők táborán belül egyrészt a követendő taktika, az eszközök tekintetében mind nagyobb a megosztottság, másrészt elbizonytalanítja követőiket az is, hogy a dörgedelmes felszólítások ez idáig lényegében következmények nélküliek maradtak, s folyton kitolódik a hatalom távozására megszabott ultimátum.
A kifárasztás tehát részben sikeres, ám az is egyértelmű, hogy kompromisszumok nélkül nem tudja majd az elnök kitölteni 2013-ig tartó második mandátumát. Már csak azért sem, mert a Nyugat ugyan még kissé bizalmatlan az ellenzékkel szemben, ám kizárólagosan már a sokat hibázó Szaakasvilihez sem ragaszkodik. Az erőviszonyokat, a törékeny patthelyzetet látva azonban Philip Gordon feltehetően a stabilitás erősítését tartja majd a legfontosabb feladatának, így rövid távon mindenképpen a status quo fenntartásában érdekelt.