Tűnődés pofonokról

S z i l v a k é k p a r a d i c s o m

Fehér Béla
2009. 06. 19. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Állítólag egyszer hallotta valaki a vonaton, amint egy édesanya – gondolom, arcára nem a boldogság vésett ráncokat – ráförmedt a hétéves kisfiára: nézd a tájat, Jenőke, különben kapsz egy pofont! Ismeretségi körömben gyökeret eresztett a mondás, a mai napig kéjjel sütjük el, ha vonaton utazunk. Persze nem az indulatos szülői felszólítás hagy az emberben maradandó nyomot, azt dolgozza fel a gyerek, hanem a mondat groteszk visszfénye, vagyis a vélhetően szépségre fogékony szülői lélek indokolatlanul agresszív kisülése. Mint példának okáért itt: fejbe rúglak, kisfiam, ha nem gyönyörködsz ebben a festményben! Letépem az arcodat, ha nem hallgatod ezt a szép muzsikát!
Makarenkói fejbe rúgásról nem tudunk, csak pofonról. Persze lassan Anton Szemjonovics Makarenko forradalmi tevékenységére is a feledés homálya borul, s vele együtt a hirtelen ráhatás pedagógiájára is, amelyet a szocialista szakirodalom szerint ő alkalmazott először. A hirtelen ráhatás pedagógiájának lényege a váratlanul érkező pofon. Pontosabban a jókor lekent pofon. Akkor csattan a pofon jókor, ha váratlan, olyankor az áldozatot észhez téríti. Erős kétségeim vannak, hogy csakugyan Makarenko pofozkodott-e a világon először jókor, de legyünk nagyvonalúak, ennyi elfogultságot hagyjunk meg a szocialista szakirodalomnak. Mellesleg Makarenko is érző ember volt, ezt onnan lehet tudni, hogy egyszer írógépet vágott egyik tanítványához, nem a hirtelen ráhatás, hanem a hirtelen felindulás jegyében. Félre a viccel! A makarenkói pofonok tényleg csodát tettek, fiatalkorú bűnözőket térítettek jó útra a szép emlékű Gorkij-telepen.
Az idő, tudjuk, mindent felfal, megemészt és kiköp, a mai pofonok is levetkőzték egykori lényegüket. Volt idő, amikor egy jelképes kis pofon párbajt vont maga után, megfontolt urak lőtték mellbe egymást miatta. Arcának erőszakos érintésére mindig is kényes volt az emberiség, de túlléptünk ezen is, a párbajon is. A meghitt családi otthonokban manapság rendszerváltó, demokratikus pofonokat osztogatnak, ha ugyan. De ha osztogatnak, vajon minek fejében? Erkölcstelen cselekedetért? Csalásért? Másik ember megalázásáért? Gátlástalan pénzéhségért? Vak ember elgáncsolásáért? Hazugságért? Egy hazug világban? Lopásért? Egy szétlopott magyar hazában? És hát végeredményben ki neveli a gyermeket, pofonnal vagy anélkül? A szülő, az iskola vagy a társadalom? A pedagógusok jogos panaszaival az eget lehet teleírni, újabban a szülők már verik is őket, sőt olykor a diákok is. A tanár ugyebár egy ujjal se nyúlhat a tanulóhoz, még ember lenne belőle. Pedig a körmösök és nadrágszíjak időszaka becsületes, dolgos családapákat adott a társadalomnak. Az újkori sátán a televízió! – mondják, akik értői a kérdésnek, de ezt hagyjuk, annyian átkozták már el a televíziót, hogy bölcs önmérséklettel most nem tetézzük a rakást. A tévé különben se osztogat pofonokat, mélyütésekkel operál, tisztelet a kivételnek.
Olvasom egy magyar társadalomkutató borongós nyilatkozatát, amely szerint a nemzedékek nálunk úgy élnek egymás mellett, mintha nem is ugyanazt az országot laknák. Nem foglalkoznak egymással, kerülgetik a másikat. Mindenki útban van. Idegesítik egymást. Ebből következik, hogy az idősebbek nem tudják átadni se tudásukat, se élettapasztalataikat. A kutya se kíváncsi rá. A borongós nyilatkozat szerint van ennek kedvező hozadéka is, hiszen olyan régi sztereotípiák dőltek meg, mint például a hagyományos női szerepek vagy a makarenkói módszerek. Mint a hagyományos női szerepek elkötelezett híve, az elsőbe nem mennék bele, de ami a nevelési módszereket illeti, az volna a kérdés: csattannak-e manapság pofonok nevelési célzattal? Úgy látom, nem nagyon. Ritkán. Akkor is dühből. Főleg nem jókor, és nem váratlanul. A nevelési célzat elfogyott, elolvadt, kiürült, köddé vált, nincs rá igény. Nem lesz könnyű feltárni és megérteni a folyamatot, ami idáig vezetett, és uram- atyám, hol van még a vége, hiszen homlokunkon ég a nagy kérdés: milyen családjuk lesz a mai tizenéveseknek? Miféle minták szerint működnek majd a nevelésben, amikor a tulajdon gyermekükből óhajtanak emberfélét faragni.
Vajon elég-e, ha a pofonokat az élet adja? És a fal a másikat.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.