Lengyelországban a függetlenséghez és a demokráciához vezető út két szakaszból állt. Az első a 1980. augusztusi sztrájkok alatt volt, a második az 1989. június 4-i választások idején.
Az augusztusi sztrájk hatalmas tömegszervezetet hívott életre, amely nem tartozott a kommunista állam apparátusához. Ezzel súlyos csapást mért a marxista–leninista ideológiára, amely azt hirdette, hogy a hatalom alapja a proletárdiktatúra. Paradox módon a gdanski Lenin hajógyár munkásai éppen Lenin elméletének segítségével zúzták szét a lenini ideológiát, amely egy csapásra üressé és tartalmatlanná vált.
Először volt a Szolidaritás másfél éves nyilvános működése és az azt követő hétéves földalatti küzdelem. A hatalom által 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot megmutatta a nagy számok erejét. A Szolidaritás akkor már csaknem tízmillió tagot számlált. Ebből a számból elég volt öt százalék, hogy kitartson ez a hatalmas társadalmi mozgalom. Olyan mozgalom volt ez, amelyet csak a lengyel földalatti államhoz hasonlíthatunk a német megszállás és a háború utáni évek idejéből.
Az antikommunista ellenállás szervezetileg központi irányítású volt, ez mindvégig fennállt az ellenállás ideje alatt, ezért a földalatti mozgalmat a rezsim óriási erőfeszítése ellenére sem sikerült felszámolni. A hadiállapot politikai szempontból eredménytelennek bizonyult, gazdaságilag pedig katasztrofálisan végződött. Az ellenállás pedig működött tovább. A hatalomnak tehát nem maradt más lehetősége, mint hogy párbeszédet kezdjen, annál is inkább, hogy nem sikerült elnyomni a szervezett ellenállást a szovjet peresztrojka kezdete előtt.
1988-ban két, fiatalok által szervezett sztrájkhullám alakult ki. Kiderült, hogy felnőtt egy új nemzedék, amely kész folytatni az ellenállást. A sztrájkok első hulláma májusban kezdődött, erre következett augusztusban a második, jóval erősebb. A tábornokok csoportja ebben a helyzetben döntött úgy, hogy megváltoztatja az eddigi irányt, és tárgyalni kezd. Ennek eredményeképp jött létre a kerekasztal
A szabadsághoz vezető út második szakasza 1989. június 4-én kezdődött. A kormányoldal katasztrofális választási veresége a kommunista államapparátus gyors eróziójához vezetett. A szabadság fuvallata átjárta a szomszéd országokat. Mi Lengyelországban az ellenállási mozgalom szervezése során ügyeltünk arra, hogy ne kerülhessen sor erőszakos konfrontációra. A lengyel ellenállási mozgalom irányítóiként mindig szem előtt tartottuk a cseh és a magyar tapasztalatokat. Ellenállást szerveztünk, de a nyílt összeütközést nem hagytuk.
1980 augusztusában csapást szenvedett a proletárdiktatúrát hirdető lenini ideológia, 1989 júniusában pedig újabb csapást mértünk a kommunista állami ideológiára. A kommunisták parlamenti választási kudarca aláásta a nemzetre hivatkozó hatalom legitimációját.
Aztán az események kezdtek felpörögni Lengyelországban és a régi szocialista tábor országaiban.
Ezekben a forró hónapokban gondoltam arra, hogy elutazzak Prágába, de nem volt rá idő. Egymásra torlódtak az események. Végül aztán sikerült néhány szabad napot találni. 1989 októberében Zbigniew Janas képviselőtársammal együtt úgy döntöttünk, elutazunk Budapestre, a Magyar Demokrata Fórum I. kongresszusára. Csehszlovákián keresztül akartunk menni. Minden akadály nélkül eljutottunk a lengyel–csehszlovák határig. Ott több óra várakozás, a csehszlovák határőrök nem engedték átlépni a határt. A kocsi csomagtartója ugyanis dugig volt tömve a „második nyilvánosság” kiadványaival, cseh nyelven. Gdanskban nyomtattam ki őket. A kialakult helyzetben úgy döntöttünk, a Szovjetunió felé utazunk, hogy elkerüljük a Husák-rezsimet. Úgy tűnik, akkoriban épp Csehszlovákia volt a kommunista rezsim legerősebb bástyája, ugyanis a lengyel–szovjet határt minden probléma nélkül átléphettük, és gond nélkül átutazhattunk a Szovjetunión. Az utazás viszont sajnos így majdnem két napig tartott, ezért amikor Budapestre értünk, kiderült, hogy a gyűlés fél órával korábban befejeződött. Visszafelé aztán a legrövidebb úton, vagyis Csehszlovákián át akartunk menni. Ezúttal baj nélkül beléptünk Csehszlovákiába.
Egy hónappal később megkezdődött a bársonyos forradalom.
A kommunizmus elleni harc éveiben élénk kapcsolat és együttműködés volt a lengyel ellenzéki közösség és a magyar ellenzékiek között. Ez a lehető legkülönfélébb módokon működött. Budapest későbbi főpolgármestere, Demszky Gábor és Rajk László például 1981-ben jártak Lengyelországban, hogy kitanulják a nyomtatást. Éppen e tudás révén kezdődhetett meg 1981 decemberében a Beszélő című ellenzéki lap nyomtatása. A hadiállapot idején Demszky minden hajnalban eljárt a Nyugati pályaudvarra, ahova a Báthory expressz befutott Varsóból, hogy Wojciech Kaminskitől, a Tygodnik Mazowsze földalatti lap küldeményeit átvegye és továbbítsa a Szolidaritás párizsi irodájához és a francia sajtóhoz. A nagyvilág ennek köszönhetően szerzett tudomást a Piast bánya munkásainak sztrájkjáról és a Wujek bányánál történt milicista roham halálos áldozatairól.
A magyarok számára – az 1956-os tapasztalatok után – világos volt, hogy a szovjet totalitarizmus alól vagy együtt szabadulnak fel Kelet-Közép-Európa népei, vagy sehogy. Ezért zajlottak mindig egy időben a felkelések Magyarországon és Lengyelországban. 1981-ben Lengyelországban vereséget szenvedtünk, mert nem sikerült átterjesztenünk a forradalmat más országokra. Elszigeteltségünk miatt elkerülhetetlen volt a vereség, ezzel tisztában is voltunk. De 1989-ben már egészen más helyzet volt.
Fiatalkoromban nagyon érdekelt a történelem, lenyűgözött például az 1848-as esztendő. Az év, amikor Bécsen, Németországban végül Budapesten, majd az összes közép-európai országon végigsöpörtek a forradalmak. Az én hősöm Bem József tábornok volt. Olyan forradalmak voltak ezek, amelyeket fiatalok robbantottak ki, így én is szerettem volna abban a korban élni. Amikor 1991 őszén, a Szovjetunió felbomlása után ránéztem Európa térképére, és ott volt Csehország és Szlovákia, keleten megjelent Ukrajna, Fehéroroszország és a balti államok. Oroszország ugyan ott volt a szomszédban, de már nem volt Szovjetunió. Nyugaton nem létezett többé NDK. És mindez vérontás nélkül ment végbe. Ahogy elnézegettem Kelet-Közép-Európa térképét, az jutott eszembe: mégiscsak érdekes időkben éltem én.
A szerző a Lengyel Köztársaság
szenátusának elnöke
