Virtuális tűzoltás

A Bajnai-kormány válságkezelése – és egyébként az egész magyar állam „működése” – az alábbi alapokon nyugszik:
1. Az IMF-hitel mint biztosíték. A hitelt a magyar kormány azért vette fel, hogy ezúton biztosítsa a nemzetközi pénzvilág magyar állampapírokba befektető tagjait: rendelkezésre áll az a devizafedezet, amely számukra garantálja, hogy bármely pillanatban kiszállhatnak befektetésükből. Miután ezt a garanciát megkapták, megszűntek a forint gyengülését eredményező akciók. A forint „védelmében” magasan tartott jegybanki alapkamat pedig azt a célt szolgálja, hogy az állampapírhozamok továbbra is nagyon jelentős extraprofitot fialjanak a devizájukat forintra váltó és abból állampapírt vásárló külföldieknek. A jegybankot – és a magyar államot – jelenleg nem érdekli, mennyibe kerül ennek az egyensúlyi állapotnak a fenntartása.
Természetesen a befektetők akkor is tudatában voltak a magyar állampapírokat jellemző országkockázatnak, amikor ezeket megvették. Érdekérvényesítő erejük azonban elégnek bizonyult arra, hogy kiegészítő biztosítékot kérjenek a nyújtott hitel fejében. A hitel egy részét a magyar állam kereskedelmi bankok kistafírozására fordította. Ezt akkor tehette meg, amikor látta, hogy működik az egyezség – a befektetők nem akarják bedönteni a forintot, azaz nem kívánnak szabadulni állampapírjaiktól. A több mint 500 milliárd forintnyi, két banknak folyósított hitel feltételeiről, biztosítékairól, továbbá az összeg hovafordításáról – azaz, hogy mire is kellene a bankoknak a hitelt költeni – az általánosságokon túl konkrét információk a mai napig nem jelentek meg. Egyik kedvezményezett sem hirdet a kis- és középvállalkozások felé új programokat – ez egyébként a kifejezetten jelzálogalapú hitelezéssel foglalkozó FHB esetében furcsa is lenne.
2. A hazai piacokon működő multinacionális vállalatok parttalan támogatása, egyes elemzők szerint átlagosan évi 1000 milliárd forintnak megfelelő összegben, különféle formában (adókedvezmények, a profit repatriálása, a külföldi anya és a hazai leány közötti pénzmozgások ellenőrizetlen volta, a fogyasztóvédelmi rendelkezések betartása alóli mentesítés, rossz minőségű áru forgalomba hozatalának folyamatos tűrése). Mindez semmi mást nem jelent, mint a hazai vállalkozások folyamatos versenyhátrányban tartását az Európai Unió – egyébként nem létező – szabályozóira való hivatkozás mellett, továbbá a hazai szereplők más EU-országokban szokásos védelme helyett az ellenük történő tudatos, agresszív fellépést (adójogszabályok folyamatos változtatása, tudatosan túlbürokratizált szabályozó, ellenőrző rendszerek). Mindennek következtében a hazai termelők (mezőgazdaság) eleve esélytelenek a külföldről dömpingáron érkező árucikkekkel szemben, a globalizáció oltárán évszázados nemzeti értékeknek számító gyárak, termékek, technológiák áldoztatnak fel. Ehhez járul a kapcsolati tőkéjéből meggazdagodott klientúra számára azon jogszabályi keretek fenntartása, illetve maximum látszólagos támadása, amelyek lehetővé teszik a megtermelt (?) haszon külföldre menekítését (adóoptimalizálás) és kellő pillanatban történő ismételt megjelenését (felszámolásba kényszerített, jelentős vagyonnal rendelkező társaságok potom áron történő megszerzése, közbeszerzési tendereken való indulás offshore státusban és egyebek). Ez az eljárás évente több száz milliárd forint bevételkiesést jelent a költségvetésnek.
3. A túlbonyolított közbeszerzési eljárás, a nyilvánosság, az átláthatóság teljes hiánya következtében az állami (és önkormányzati) beruházások óriási többsége magasan a piaci ár felett, elképesztő költségekkel és módon – alvállalkozók ki nem fizetése, felesleges műtárgyak kiépítése autópályáinkon stb. – valósul meg. Ez a többletkiadás csak az állami beruházások esetén minimum kétszerese a reálisnak, ismételten évi több száz milliárd forinttal terhelve a költségvetést. További természetes hozadék a korrupció. Ez ellen a Bajnai-kormány semmit nem tett, és vélhetőleg nincs is szándékában tenni. Ha lenne ilyen szándék, akkor a miniszterelnök és a pénzügyminiszter egy napig sem maradhatna a helyén.
4. Az említett gyakorlat következtében felboruló költségvetést a kormány úgy kívánja egyensúlyba hozni, hogy a lakosság látható jövedelemmel rendelkező részét különféle addicionális terhekkel sújtja, ezáltal jogszabályi hátteret teremtve a további, „korszerűsített” úri huncutkodásnak. Az eddig is magas közterhek a munkavállalók és munkaadók jelentős részét védekező lépésekre kényszerítik, így válik intézményessé a jövedelmek eltitkolása, a feketegazdaság térnyerése, a szociális háló egyes elemeivel történő tömeges visszaélés (rokkantnyugdíjazás, segélyek túlburjánzása). A kormány és a hatalmon lévő párt(ok) „példamutatása” az átlagemberből növekvő frusztráció mellett kiváltja azt a védekező mechanizmust, amely – a tűrőképesség határát elérve – az egyedüli kiutat jelenti sokak számára a „ha nekik szabad, nekem is” vezérelv alkalmazása mellett.
Ez a következménye annak a politikának, amit a magát baloldalinak nevező politikai „elit” folytat. Megdől tehát Fricz Tamás ismert állítása, miszerint Magyarország egy következmények nélküli ország. Nem az. Az egyes, nyilvánosságot kapó ügyek (meg a homályban maradók) következményei az egész országra, annak lakosságára nézve adódnak össze.
A jelenlegi mély társadalmi és gazdasági válságból az egyetlen kiút, ha az eddig alkalmazott gyakorlat – mindkét oldalon – gyökeresen megváltozik. De nem oly módon, ahogy azt egyes, magukat válságkezelő szakértőnek tartó gazdasági bérgyilkosok szorgalmazzák.

A szerző gazdasági szakértő