A csodagyerek sorsa

Ki volt ő? Fura kobold, ki önmagával nem jutott dűlőre, s a világ se tudott vele mit kezdeni? A csodagyerekek sorsa ez: összekavarodott, eleve shakelt élet az övék, el ne felejtsük, hogy csaknem negyven esztendeje, már szegénységből felreppent kis milliomosként kapta első Grammyjét… Tökéletes, révületes biztonság a megadatott talentumban: színpadon, lemezstúdiók mikrofonja előtt – és teljes káosz az élet minden más területén. Semmit sem tud semmiről, s a külvilág is bulvárfújta ködben tapogatja ki a maga Michael Jackson-képét.
Fisztulás hangja férfié, nőé? Vagy tán egy álmok közt lecövekelt gyermeké? Új, zseniális énekstíl-e, amely saját félmúltjától, a Jacksons Five-tól is gyökeresen tér el, vagy affektálás a köbön? Számok, amelyekben egy-egy másodperc több hangszerelési ötletet hoz, mint kortársak egész albumai, kit dicsérnek? Quincy Jones, Ted Riley, Rod Temperton áll-e mögöttük, vagy… maga Jacko? Egyáltalán: most akkor muzsikus vagy táncos? Kontrolltalan, hisztis bohóc, vagy hiperérzékeny művész, aki a She’s Out of My Life-ban vállalja a sírásba bicsaklást is? Szánalmas bőrhipózóként mániákus asszimilátor, vagy ekrüszínbe fordulva, de a feketék legnagyobb egalizátora? (Mai napig gyakran hiszem, hogy a Dont’t Stop ’Till You Get Enough egy parádés Earth Wind & Fire-funky, pedig nem: a dalaiban tovább feketéllő Jacksoné ez is.)
S miközben a fél világ botoxon él, járomcsontját többszörözi, plisszírozódott nyakát ránctalanítja és medicinlabdányi szilikonnal tölti mellét, ajkát, egy szerencsétlen, mert beteg önismeretű előadó arcplasztikáin kell-e köszörülnie nyelvét? Persze, hisz Jacko védekezésre képtelen. Ha még élne, se derülne ki soha a rejtőzködő, gátolt Michaelről, szeretgette vagy macerálta-e a birtokára fogadott gyermekeket – de ma, amikor férfiember jóformán a saját lányát se ölelheti nyilvánosan bűntudat nélkül (fiát meg pláne nem), jó, ha nem törünk pálcát bulvárhír alapján senki felett. Viszont senki sem veheti el tőle, hogy dúsgazdagon, ám a világ korántsem leggazdagabbjaként a legnagyobb donátor volt: rá emberek, állatok, őserdők egyaránt számíthattak. Leginkább pedig lelki testvérei, a gyerekek – amikor a HIStory klipjét nálunk forgatja, a Bethesda kórházat sem kerüli el. (Kéretik bemutatni a listát, hogy mondjuk, a Queentől a Depeche Mode-ig melyik milliárdosnak volt még fontos efféle cél a budapesti fellépés ürügyén.)
Ugyan Elizabeth Taylornak fogalma sincs műfajokról, amikor „a pop, a rock és a soul királyának” nevezi, de legalább a sor elsőjéből megvan az epitheton ornans, Jackson koronázatlan popkirály. És ha feltesszük Paul McCartneyval közös három duettjük egyikét, ébenfekete és elefántcsont-fehér perfekt harmóniában simul össze, akárcsak a zongorán… Kell-e szebb képe az egyenjogúságnak? (Bár a szöveget McCartney Stevie Wondernek írta, ez a dal is Jackóval lett sláger.)
Arról bezzeg nem a szájtáti világ, csak a rajongói tömeg vitázik, hogy a show-businessben, színpadi látványban is új utakat nyitó Jackson pixelekre széttördelt mozgásával s izgatott számaival, vagy hirtelen lírájával volt-e sikeresebb? Thriller vagy a Szabadítsátok ki Willyt betétdala, a Childhood? S a korai Billie Jane-t hova soroljuk, vagy a himnikus opusok sorát: Heal The World, You Are Not Alone, és persze We Are The World?
Megannyi kérdésünk elejére a legegyszerűbb fut: miért? De láthattuk, hogy nem tudunk mi semmit, pláne nem az órát vagy a napot. Csak azt, hogy Michael Jackson már örök bírája előtt áll, s hogy Bad Boyként bünteti-e, vagy a mennyek nagy megelégedésével holdjárásra tanítja majd az aprószenteket, kiderül egyszer számunkra is – s csak reméljük, hogy nem mindössze ötvenévesen.