A halál számai

Évezredeink voltak hozzászokni ahhoz, hogy az ember nagy tömegben csak statisztikai adat. Egy ember egy, sok ember nagy szám. A cunami elvitt háromszázezret, a vörös khmer úgy két-három milliót. Mindegy, jó messze volt mindkettő, lapozzunk! Srebrenica viszont közelebb van határainkhoz, mint Budapest mondjuk Mátészalkához. És Srebrenicáról is csak számokban beszélünk.

(Potocari)

Száztíz kilométer. Nem sok. Akad, aki egy nap alatt lefutja, bringával sem több pár óránál. Körülbelül ennyi az a távolság, amely Srebrenica és a mellette lévő, egykor hollandok által ellenőrzött Potocari, valamint az észak-boszniai falu, Nezuk között van. Itt húzódott egykor az a vonal, amely mögött már a „szabad Bosznia” biztonsága vonzotta a srebrenicai menekülőket. A leggyorsabbak, legszerencsésebbek négy nap alatt gyalogolták le a távot, keresztül a hegyeken, lábuk alatt aknamezővel, sarkukban kutyákkal és szerb fegyveresekkel.
Másoknak három hónapos reménytelen bolyongás kellett a megmeneküléshez. Ők annak a vitathatóan szerencsés, nagyjából ötezres tömegnek a tagjai voltak, amely túlélte a halálos szupermaratonit. Több mint hétezren viszont odavesztek.
Békében és profin megszervezve, katonai kantinnal, lajtos kocsival és orvosi felügyelettel nekünk csak három nap az egész. És nekünk soha senki nem lesz képes elmagyarázni, milyen érzés nyolc órán keresztül mozdulatlanul feküdni az árok melletti páfrányosban, és várni arra a tíz másodpercre, amikor viszonylagos biztonságban átrohanhatunk az út túloldalára.
Az idén háromezer-háromszázan indultunk útnak. (Minden évben megtartják ezt az emlékmenetet a srebrenicai tömeggyilkosság áldozatainak emlékére, hogy aztán e rendhagyó gyaloglás végén Potocariban végső nyugovóra helyezzék azok földi maradványait, akiket az elmúlt évben sikerült azonosítani a hozzátartozóktól vett DNS-minta segítségével.) Pár tucat külföldi, újságírók, fotósok, na meg turisták, békeharcosok.
A többiek mind bosnyákok. Rengeteg fiatal, aki még talán járni sem tudott, amikor rokonai menekültek, pár öregember, akinek már 1995-ben is inkább nyugdíj járt volna a rájuk szegezett gépfegyvercső helyett. És számos túlélő.
Itt minden történet valahogy így kezdődik: „Amikor megölték mindkét bátyám…”, „amikor lelőtték az apámat” vagy „amikor fölgyújtották a házamat, akkor láttam őket utoljára…”
Illúzióink nincsenek. Már első nap keresztülgyalogolunk Snagovon. Három öreg néni kávéztatja a kertjükbe beeső zarándokokat, közben mesélnek. A parányi faluban az volt a szerbek belépője, hogy harminchét férfit agyonlőttek, és az összes házat felgyújtották. A helyiek lyukakban, bozótban húzták meg magukat. Most meg kóstolgatják az integrációt: egy boszniai szerb rendőr mellett egy muzulmán – talán ez a párosítás fogja garantálni nekik a békességet. Arról senki sem beszél, milyen érzés azoknak a felügyelete alatt „emlékmenetelni”, akik egykor talán nyakig benne voltak testvéreik elűzésében. Hogy ne csak az emberek meséljenek, mesél a táj: az ösvények mentén gondosan kijelölt tömegsírok, mindegyiken akkurátusan feltüntetve, hány „eset” bújik meg a föld alatt. Nem halott, nem test, nem áldozat vagy ember. Csak eset.
Ötszázharmincnégy koporsót rejtett a raktár, amikor Potocariba értünk. Annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben több mint ezer ember maradványait találták meg, az idén „csak” ezt a bő félezret tudták azonosítani. Azonosítás? Lélekölő munka. Az 534 azonosított maradvány nem holttest – ez látszik a stilizált koporsók méretén és súlyán, ahogy két ember lazán a feje fölé emeli. A koporsón sorszám, név, a tömegsír helye. A maradvány? Fogdarabok, ruha, csont, DNS.
Szívszorító, ahogy a másfél évtizede szétszakított sorsok újra öszszeérnek az esős domboldalon. Akinek megadatott a gyász, megnyugszik. Bizonyosságot nyert szerette(i) sorsa felől. És az újonnan megtaláltakat nyugodt szívvel temetik a korábbi években azonosított és eltemetett többi 8372 mellé, aki immár elfoglalja a potocari lankákat.
Mint az amerikai filmeken szereplő katonai temetőkben, itt is zöld gyepen fehér márványsírok, nyomasztóan szabályos geometriával. Igazából minden számot ismerünk nagyjából. De a legfontosabb közülük az Egy. Ez épp az a mennyiség, amely eggyel több annál, mint amennyi veszteséget az ember földolgozni képes. És tovább játszunk a számokkal, miközben az elhaladó menet zászlóit nézzük. A régi bosnyákon hat liliom, az újon pedig egy csomó csillag.
A szélben lobogva sosem látszik pontosan, mennyi is az.